„Ha akarjuk, ha nem, testközelbe, vagy inkább úgy mondom, lélekközelbe került a halál, az, amit eddig nagyon is igyekeztünk kitakarni a látókörünkből. Nem beszéltünk róla, nem gondoltunk rá, társadalmunkban hosszú ideje a halál tabusítása történik: a fotelünkből néztük a híradóban vagy a filmekben a megrázó halálesetekről szóló képsorokat, abban a megnyugtató tudatban, hogy minket ez szerencsére nem érint. Ezt most már nem játszhatjuk el, vége az önbecsapásnak”
– mondja Singer Magdolna gyásztanácsadó, író, utalva arra, hogy a védekező mechanizmusaink a halállal kapcsolatos szorongásaink hárítására most egyre kevésbé működnek, a magunk köré épített védelmi fal repedezni látszik. A halál tagadása nagyjából azóta van jelen a társadalmunkban, mióta medikalizálódott, azaz az otthonokból a kórházba került, ezzel a tagadással azonban a járványnak ezen a pontján már nem biztos, hogy lehet tovább élni. A koronavírus-járvány következtében naponta kapjuk a híreket halálesetekről, de szemben az első hullámmal, ősz óta már az ismerőseink köréből is szedi az áldozatait.
„Az elhunytak között van a gyerekünk tanára, a szomszéd, a sarki kisközért eladója, akivel napi kapcsolatban voltunk évek óta. Úgy érezhetjük magunkat, mint a cirkuszi szereplő, akit hegyes nyilakkal lőnek körbe, ám amíg ebben az esetben bízhatunk az céllövő ügyességében, a koronavírusban a legkevésbé, hiszen minket is eltalálhat” – magyarázza a szakember.
Az persze természetes, hogy nem reagál mindenki egyformán a járványra, egyesekben kisebb a szorongás, most is működik a lelki alkalmazkodóképességük, rezilienciájuk, mások tagadással védekeznek, bagatellizálják a helyzetet, megint mások valósággal rettegnek. „Meghatározó a halálhoz való alapvető viszonyunk. Egy ismerősöm, aki mélyen hívő ember, tudomásul veszi a helyzetet: úgy érzi, ha el kell mennie, hát elmegy, a »legyen meg a te akaratod« megnyugvásában él. Egy barátom pedig azt mondja, bár nem tervezi még a halálát, de végül is gazdag, szép élete volt, képes elfogadni, ha mennie kell. Ezzel szemben 94 éves ismerősöm kétségbe van esve és retteg attól, hogy elkapja a halálos kórt és abba belehal” – mondja Singer Magdolna.
A búcsútól megfosztva
Az, hogy egy haldoklót sikerül-e szépen elkísérni az útja végéig, természetesen a járvány előtt is döntő fontosságú volt: ha csak nem váratlan halálesetről van szó, nagyban befolyásolja a gyászfolyamatot, hogyan zajlik az utolsó időszak, maga a kísérés, a búcsú. Ha ott sikerül olyan kommunikációt folytatni, amely esélyt ad arra, hogy kifejezhessük a szeretetünket vagy adott esetben feloldjuk a konfliktusokat, az a gyászoló fél számára lényegesen megkönnyítheti a gyászmunka folyamatát. A koronavírus azonban megfoszthat minket a búcsú lehetőségétől is.
Singer Magdolna szerint amíg korábban egy orvos segíthetett a gyászolóknak azzal a mondattal, hogy a szerettük nem szenvedett, most nagyon nehéz hinni ebben a lehetőségben. „Az eddig rendelkezésre álló információk alapján azt tudjuk, hogy ez egy szenvedéssel, megpróbáltatásokkal, fulladással járó halál, hogy a lélegeztetőgépről már ne is beszéljünk. Van egy elképzelés a fejünkben arról, hogy érezheti magát a vírusos rokonunk, barátunk. Ha felmentéssel mégis sikerül meglátogatnunk a hozzátartozónkat, annak nagyon nagy jelentősége lehet. Valamiféle igazodási pontot jelenthet, hogy a saját szemünkkel látjuk őt a gépek között, nem csak a fejünkben van az egész, nem csak fikció, és nem úgy érezzük, mintha a szerettünk egyszerűen csak eltűnt volna, hiszen múlt héten még találkoztunk vele, mostanra pedig már élet-halál között lebeg.”https://hvg.hu/elet/20210402_Singer_Magdolna_gyasztanacsado_gyasz_koronavirus_jarvany