A hetvenöt éves Bródy János hetvenöt fontos sora, a 24.hu szerint

75 éves lett a magyar pop-rock műfaj legtöbbet idézett szövegírója, aki a magyar nyelvű popzenei dalszövegírás megteremtője is egyben. Bár könnyűzene bőven volt már az Illés előtt is, az még egy egészen másik műfaj volt, mint a fiatalság tényleges hangját képviselő rock and roll, vagy ahogy azokban az években emlegették: beat. Bródy János és Szörényi Levente elsőként ismerték fel, hogy ebben a zenében sokkal több van annál, minthogy megtanulják és eljátsszák a menő angolszász slágereket, és gyorsan kiderült, hogy Bródynak kivételes érzéke van a szövegíráshoz. Mert ugyan számos dalszövegírónk lett a hatvanas évek közepe óta eltelt több mint fél évszázadban, de olyan, aki ennyire könnyedén intézett el társadalmi és nemzedéki problémákat, és rezonálni tudott a tizen-, huszonévesek tényleges problémáira, nem sok van.

Bródy ráadásul nemcsak a dühöngő ifjúság érzéseit tolmácsolta, hanem idővel bölcs, szemlélődő szerző lett, aki bárkinek bele tudott bújni a bőrébe, legyen az az első szerelmét felelevenítő nagymama, vagy a szabad magyarok vezére, Koppány. Hogy az Illés- vagy a Fonográf-dalok népszerűbbek-e, vagy az István, a királyért szeretik, esetleg a Koncz Zsuzsának írt szövegei vagy a Halász Juditnak szánt gyerekdalai miatt, az mindegy is, mindenesetre Bródy szövegírói nagyságát politikai oldaltól függetlenül is el szokás ismerni, még akkor is, ha sokaknál az elmúlt három évtizedbeli munkássága (ahogy Szörényi panaszkodott: „partizánkodó szerepvállalása”) már kiütötte a biztosítékot. Bródynak olyan elképesztő életműve van, amelynek egy részét már most el lehet különíteni a személyétől, és nyugodtan meg lehet előlegezni, hogy ez a jövőben még inkább így lesz.

A számunkra legemlékezetesebb idézeteket nem állítottuk rangsorba, nem is nagyon lehetne, de igyekeztünk törekedni rá, hogy Bródy János pályájának minden fontosabb korszaka képviseltesse magát rajta. És újra csak hangsúlyozzuk: ez a hetvenöt sor (vagy ha úgy jön ki, sorpár) csak az egésznek egy töredéke.

Ki mondta, hogy rám várj?

(Oh, mondd)

A magyar pop-rockzene történetének első sora. Kell még indoklás? Már persze azon kívül, hogy első sornak ennél nem is kell jobb. A legelején egyébként még együtt írta a zenét és a szöveget is Szörényi és Bródy: „Ki mondta, hogy rám várj? – Bródy előállt ezzel. A Ne várj tovább, jöjj el! viszont már az én sorom” – emlékezett Rohan az idő című életrajzi könyvében Szörényi. Aztán hamar kiderült, kinek mihez van inkább tehetsége.

A fejükre is állhatnának, érdekelni nem tudnának ők

(Az utcán)

Az Oh, monddhoz hasonlóan Az utcán is abban a bizonyos sokat emlegetett, a magyar rockzene Sinai-hegyének tekinthető nógrádverőcei KISZ-táborban született 1965-ben. Ez lett az a dal, ami istenigazából berobbantotta a beatkorszakot az országban, szövegében pedig máris megjelenik az Illést meghatározó generációs szembenállás, meg hát mindaddig nem is volt szokás arról énekelgetni, hogy valaki csak úgy céltalanul lődörög az utcán, miközben, mint a reakciókból kitűnik, a fizimiskája sem feltétlenül felel meg a hatvanas évek szocialista elvárásainak. Nem csoda, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottság (vagy ahogy Bródy nevezte: sáncdalbizottság) sem volt maradéktalanul elégedett, Bródynak az állami cenzorok utasítására kellett hozzátoldania a szöveghez az optimista végkicsengést, de, bár még tinédzser volt, ezt is mesterien megoldotta.

Egész más most ez a világ, jobb lesz, ha végre már megérted, az idő lassan, lassan eljár feletted

(Ne gondold)

A dal, amelyről mindenki tudni véli, Vitray Tamásnak szól, akivel a kamerák nyilvánossága előtt volt az Illésnek némi nézeteltérése. Bródy ugyan maga cáfolta a legendát, de a lényeg nem is ez, hanem hogy a szöveg tényleg a hatvanas évek fiatalságának szellemében született: nem beszélt ilyen pimaszul és nagyképűen az előző nemzedékkel még senki nyilvánosan, főleg nem egy táncdalban.

Felesleges harcot nem vív elvekért, bedolgozott jó modorral jól megél

(Ez az a ház)

Megint csak egy tökéletes példa Bródy szubverzív szövegeire: teljesen ártalmatlannak tűnő dalocska az egy házban lakó, mindenki által ismert embertípusokról, köztük a fiatalokra panaszkodó zsémbes házmester asszonyról. De már bocsánat, ki is ez az őszes úr a harmadikon? Csak nem a kádári hétköznapokba belefásult, a saját jóléte érdekében az elveit is beáldozó nemzedék maga? Hát elvtársak, figyelnek maguk egyáltalán?

És majd egy szép napon, ha mind összegyűltünk, a sok régi dallamot életre keltjük

(Ta-tarada-dam)

Ma már nincs abban semmi szokatlan, ha egykor volt legendás zenekarok újra összeállnak egy-egy koncertre, annak idején azonban ez korántsem volt ilyen hétköznapi jelenség. A nosztalgiakoncertek hagyományát Magyarországon az Illés teremtette meg, először tulajdonképpen 1981-ben, amikor a Nemzeti Sportcsarnokban újra összejött az egyébként Bródy által kitalált KITT-egylet, majd 1990-ben a Népstadionban valóságos népünnepéllyé vált a 80 ezer ember előtt megrendezett „búcsú”, amit aztán az évek során még újabb alkalmak követtek. Bródy tehát valóságos vátesznek bizonyult 1967-ben, amikor megírta az évtizedek múlva eljövő múltidéző bulik tökéletes mottóját.

Lásd, hogy csak bemázolt deszka az imádott bálvány

(Láss, ne csak nézz)

Amikor annak idején a jogosítványszerzés küszöbén meghúztak a forgalmi vizsgán, az indoklásban a következő mondat is szerepelt: „Néz, de nem lát.” A bukás miatti szomorú frusztrációm közben is eszembe jutott: lehetséges, hogy Bródy hatása olyan széleskörű, hogy még az autóvezetés-oktatás cseppet sem lírai világára is kiterjed? Akárhogy is, ez a pimaszul fiatalon írt dal a világ mozgatórugóit állhatatosan megérteni igyekvő Bródy ars poeticájának is beillik, egyben intő jel lehetett azoknak, akik a beatzenét csupán nyugatimádó suhancok nyegleségének próbálták beállítani. Addig legalábbis meglehetősen szokatlan volt egy táncdaltól, hogy azt sulykolja közönségének: „gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz!”

Nézd: milyen az ég estefelé, ibolyakék

(Színes ceruzák)

A Színes ceruzák előadása az 1968-as Táncdalfesztiválon körülbelül olyan lehetett, mintha Moh elszavalta volna a Külvárosi éjt a Való Világ legutóbbi évadában: néhány percnyi váratlan csoda a szórakoztatóipar mákonyában. A József Attila-párhuzam azért jutott eszünkbe, mert a Színes ceruzákban van valami a kőbányai borongó határtalan szeretetvágyából, gyermeki attitűdjéből – Bródy nem véletlenül írta altatóformában a dalt –, miközben a „nem vihetlek el most sehova sem” brutális vallomása a legálmosabb lurkót is azonnal kiszolgáltatja a kierkegaardi értelemben vett egzisztencialista rettegésnek.

Fekete kezek és fekete arc, Richard Wayne Penniman

(Little Richard)

1964-ben, az első Illés-kislemezen a jóvágású zsúrfiúkból álló zenekar elénekli a fekete (!) popsztár (!!), Little Richard Long Tall Sally című dalát, négy évvel később pedig már sikerük és úttörő jelentőségük teljes tudatában állítanak szobrot példaképüknek. Mai szemmel a dalban és különösen az idézett sorban van valami enyhén, kedveskedően rasszista – Little Richard különlegességének, csodaszerű voltának és a feketeség testtapasztalatának összekötése miatt –, de tévedés lenne figyelmen kívül hagyni, milyen emancipatorikus ereje volt annak idején a dalnak. Csak a legsavanyúbb pártkáderek voltak képtelenek elfogadni, hogy a hatvanas évek Magyarországon is a „rock nagy évtizedeként” fog bevonulni a popkultúra történetébe, a fiatal magyar zenészek pedig nem Bulat Okudzsavához, hanem Little Richardhoz fordulnak inspirációért.

Szegény fiú, szegény leány, nem tudja még, mi vár reá

(Régi dal)

Ki ne nézegette volna a szülei, nagyszülei gyerekkori fényképeit a jól értesült utókor tudásával felvértezve? Bródy ehhez az élményhez a melankólia és a nosztalgia hangulatait társítja, és persze a történelem viharainak tapasztalatát is beépíti a dal világába. Ártatlanság és bölcsesség, életközépi lemondás és a magyar 20. század keserű emlékei – ez mind összesűrűsödik Bródy egyik legérzelmesebb, megrendítő dalában.

Elvisznek engemet rossz arcú emberek

(Amikor én még kissrác voltam)

Alig tizenöt évvel azután, hogy Magyarországon még ezreket vittek el otthonról a rossz arcú emberek, az Illés dalában ez egy gyerek szemszögéből valamiért nem tűnhetett olyan veszélyes utalásnak az illetékesek számára. Pedig ha mi ülünk akkor a Sanzonbizottságban, ez bizony nem csúszott volna át.

Társalgásunk eredményes, jó a mákosrétes

(Mákosrétes)

Talán az első szám, amit Bródy énekelt el az Illésben, megelőlegezve a későbbi, Halász Juditnak írt számos gyerekdalt. Bár a mákosrétes szerepét nem biztos, hogy el tudnánk magyarázni, azóta se nagyon hallottunk ennél kedvesebbet.

Happy end nincs? De van!

(Sárika)

A Sárika című dal pont olyan, mint a hősnője: egy kicsikét butácska, ráadásul a mából hallgatva szexizmussal kapcsolatos problémák is vannak vele, a két szakaszon át bonyolított önakasztás-fantázia pedig egyszerűen csak nem vicces. A dalt az idézett sor szabadítja meg a rárakódott terhektől. Ezután a lírai alany nyugodtan bevallhatja, hogy csak azért énekelte össze azt a sok hülyeséget, hogy megkaphassa az áhított Sárikát – és ez szerencsére össze is jött.