A mai napig rajtakapom magam, hogy a régi futóversenyeken készült képeket nézegetem és próbálom elhitetni magammal, hogy ugyanaz a gondtalan, csinos, mosolygós lány vagyok, mint akkor.
Kínzó álmatlanság, keserves könnyek és fájdalmas tanulságok vezettek ahhoz, hogy az instant frusztráció fenti receptjét felváltsam valami mással. Olyan eszközökkel, amelyek biztonságot, rendszert és célokat adhatnak az új mindennapokban.
Ezekre az eszközökre most, egy globális krízishelyzet közepén, a karanténom falai közé zárva mindennél jobban szükségem van. De nem csak nekem. A vírushelyzet által kreált jelen mindannyiunk jelene. Függetlenül attól, hogy egészségügyi dolgozóként, gyászoló családtagként vagy csak fásult karanténlakóként várjuk az enyhítéseket, mindannyian egy komoly mentális trauma érintettjeivé váltunk.
Bármennyire szeretnék ismét külföldre utazni, félelmek nélkül metróra szállni vagy csak megölelni a barátaimat, tapasztalatból tudom, a pre-COVID ritmus már a múlté, az újat magunknak kell megalkotni.
Az én új ritmusom a kreativitás ritmusa. Azon történetek ritmusa, amelyet az új mindennapjaim során megélt tapasztalataimból merítve mesélek el. Történetek megküzdésről, veszteségekről és a nehézségek tanulságairól. Összetört álmokról, amelyek darabjait összeragasztva célokat építettem a legnagyobb reménytelenségben. Számtalan formában meséltem már el – és mesélem ma is – ezeket a történeteket; legyen az egy blogbejegyzés, egy podcast epizód vagy éppen egy TEDx beszéd.
Bár az élet kerekesszékbe, később pedig karanténba zárt, egyidejűleg olyan belső ajtókat nyitott ki, amelyek létezéséről magam sem tudtam.
A történetmesélés és a kreatív önmegvalósítás segítségével elindulhattam a gyógyulás útján.
Megkönnyebbült, amikor fél évvel a történtek után kiírta magából az érzéseit.
Amikor nagyjából fél évvel a történtek után egy blogbejegyzésben leírtam, hogyan éltem túl a balesetet és hogyan szakadtam el a lélegeztetőgéptől, úgy éreztem, egy régen cipelt tehertől szabadultam meg. A bénultság miatt gépelés helyett diktálással alkotok szöveget, ezért az írás folyamatából hamarosan egy különleges terápiás beszélgetés lett – önmagammal. De nem álltam meg itt.
Egyre többet írtam, majd beszéltem is a balesetről és ami utána jön, s rádöbbentem, a történeteim nemcsak önmagamhoz szólnak, másoknak is sokat jelenthetnek.
Néha megnevettetnek, máskor elborzasztanak, ha kell, erőt adnak; egyeseknek a futáshoz, másoknak a munkához, sokaknak a karanténban töltött mindennapokhoz.
A kreativitás visszaadta az alkotás örömét. A kimondott és a telefonomba diktált szavak visszahozták az életembe a csillogó szemű lelkesedést és az érzést, hogy van miért felkelnem reggel. Mindeközben közelebb kerültem önmagamhoz, s erőt, hitet és reményt találtam. Megértettem, hogy bár nem tudom, miért kaptam azt az élettől, amit, abban biztos vagyok, a megküzdéshez szükséges eszköztár ott van bennem. Ugyanúgy, ahogy mindannyiunkban.
Temesvári Orsolya
A vendégszerzők nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.https://forbes.hu/legyel-jobb/igy-hasznald-a-trauma-tanulsagait-hogy-uj-eletet-kezdj-a-jarvany-utan/