A térképészek erre is figyelnek, ahol mélyebb a talaj, ott ezt gumicsizmával jelölik.
Mi annyira városiak vagyunk, hogy nincs gumicsizmánk – holott Belgiumban a rengeteg eső miatt ez például az iskolákban a gyerekek (persze inkább a szüleik) felé elvárás. Ha nagyobb távolságon mély a talaj, akkor egyszerűen építenek pár száz méteres, a földtől körülbelül 50 centire húzódó fából készült kis utakat. Sokszor ezek az utak víz fölött mennek, vagyis gázlómadárnak érezhetjük magunkat, amint a nádasban araszolunk előre, bízva abban, hogy senki sem jön szembe, mert akkor hirtelen elfogy a hely.
A falvakat elhagyva gyakran van olyan érzése az embernek, hogy az utolsó házak lakóinak kötelező lovardát működtetni, de legalábbis egy kisebb ménest tartania. Kis túlzással az ember egy ilyen kirándulás során több lóval találkozik, mint kutyával. A lovaknak általában hatalmas területük van, gyakran egész domboldalt kerítenek el néhány állat számára. Ugyancsak gyakran találkozhatunk tehenekkel, birkákkal és kecskékkel, sőt egy esetben népes alpaka-kolónia figyelte unottan az izgatottá vált túrázókat. Érdekes módon sertést soha nem láttunk – és nem is éreztünk.https://www.szabadeuropa.hu/a/hogy-kerul-a-denever-a-vilaghaborus-bunkerbe-brusszeli-buborek/31235957.html