Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem az eszakhirnok.com nézeteit tükrözik. Mi a hírt/eseményt közöljük, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.
Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem az eszakhirnok.com nézeteit tükrözik. Mi a hírt/eseményt közöljük, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.
Mióta ide kerültem az általam nem ismert városba rendszerváltás előtt egy évvel, 1988-ban, azóta nyitottak liberális elméletével Emmanuel Amerikának, minden fertelmével az ember kereskedelemnek, bűnözésnek, állatviadaloknak. Kiliánban vásároltam használt MIK lakást részletfizetésre. Azonnal újítani kezdtek a lakosok, nekem nem volt miből, mert munkanélküli és beteg lettem. Csupán egy kölcsönre futotta, így is minden rossz volt a lakásban. Tatárdombon vettem meg egy ikerház felét, egyből közművesített a város, gázt, vizet, szennyvíz vezetéket, internet, telefonhálózatot korszerúsített. Itt majdnem teljesen szétment a családi ház, majd később fel is robbant, de addigra elmenekültem onnan két gyerekemmel. Határtalan nyomorban éltünk, lavórban mosakodtunk. Mindent betetettem a telekre, de ismét nem én élveztem a gyümölcsét a pénzemnek. 1998-ban már olyan pici panelbe voltam kénytelen költözni, ahol a gyerekeim nem fértek el, meg egyébként is mentettem volna őket. Itt 10.000,-Ft rokkantsági járadékból éltem, abból fizetettette meg a bérház a tető és külső felújítását, ablakcseréjét, fűtéskorszerűsítését, vagyis nem volt miből, a lányom tartott el. Én folyamatosan nyomorban éltem, fényevésen 1966-os vasfüggöny emelése óta a vaskommunistának. Egy fehérnemű, amit naponta kimos az ember, ennivaló, meleg nincsen, sem ceruza, toll, sem radír, sem meleg ruha, mert a vasnépek így emelkedtek. Tönkrement az anyagcserém a rengeteg éhezés miatt, ami bármikor ismét bekövetkezik, mivel az ország egyetlen nagy közös áldozása alatt végig ingyen dolgoztatott majdnem a munkahelyeken nevetve rajtam, hogy az emberek nem pénzért dolgoznak, valamint világkönyvtárat hajtott végre, nem engedtek 1990. óta kereső tevékenységet végezni, sem tanulni, mivel nem tudtam gondolkozni. Hát ennyit a nyomorról, amiből kiszedték magukat. Már 5 éve képtelen vagyok együtt érezni az áldozóimmal. De ők már ezzel sokkal régebben így voltak, egy pillanatig sem gondoltak rám, az egész médiájukkal, valamennyi szereplőjükkel, nemi csapásaikkal, így ahogyan vannak. Trollkodtam, én csak fórumon jelenhetek meg, ha megengedik az újságírók szerint, oda való vagyok a problémámmal. Legalább a gyerekeimet békén hagyhatták volna, akikkel hosszabbítottak 1976 óta.
hallgatom: a belvárosi “cigánytelep” (a József Atilla-telep )
„mán megin’ ez a kettős mérce”
„A zárt ülésről kiszivárgott hír után sokan “gettóbiznisszel” vádolták a pénzszűkében lévő várost, amiért tízmillióért kótyavetyélné el a sztráda és a terjeszkedő bevásárlóközpontok közelsége miatt valójában több százmilliót érő 15 ezer négyzetmétert. Igaz, az olcsóságban az is benne van, hogy így nem neki kell megoldania az ott élő családok elhelyezését. Úgy tűnik, a belvárosi “cigánytelep” (a József Atilla-telep komfort nélküli, lepusztult lakásaiban élő 57 család, közel félezer ember zöme roma származású) felszámolását aligha lehet botrány nélkül megúszni, ha “aprópénzzel akarják kiszúrni a romák szemét”, s az ingatlan iránt érdeklődő befektető elbontja fejük fölül a tetőt. A józanul gondolkodók aligha fogadnák el az egy-egy lakásért felkínált egy-másfél millió forintot, amiből még egy garázsra sem futja. De ha mégis akadna ilyen, fennáll a veszély, hogy ők lesznek azok, akik, a pénznek nyakára hágva, önkényes lakásfoglalókként ismét galibát okoznak majd a városban.
Csatasorba rendeződve
Közben a József-Attila-telepre rászakadt a tél. Reggelente lefagytak a közkutak, sok lakásban jégkéreg borította be a konyhai lavórokat, hó fedi a szemetet, romokat, a patkányok ritkábban merészkednek elő. A bizonytalan jövő viszont csatasorba rendezte az itt élőket, akik a gyűlések után kezdtek hinni abban: elszabadulhatnak innen úgy is, hogy nem verik át őket.
– Tavaly novemberben – mondja Váradi Gábor, a Miskolci Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke – létrehoztunk egy hétfős munkabizottságot, és rengeteget dolgoztunk. Decemberben fogadott minket Káli Sándor polgármester, akihez nem üres kézzel, hanem egy családokról készített részletes felméréssel mentünk, mekkora a bevételük-kiadásuk, melyek az igényeik. Vittünk még egy, az önkormányzattal való együttműködésünkről szóló szándéknyilatkozatot is, amely szerint a “menni vagy maradni” kérdés eldöntése kizárólag az ott élők joga. Kértük, hogy a családokat ne egy újabb telepre költöztessék, hanem mindenki óhaját vegyék komolyan, az első lakást igénylőket, építkezni szándékozókat pénzügyileg támogassák, s a jogcím nélkül lakók, bérhátralékosok is méltányosságban részesüljenek. A polgármester úr elmondta, mi megértettük, hogy az értékesítés egy “kényszerdöntés”. A városnak nincs forrása a szanálásra, s a mostani tervet az önkormányzat csak akkor támogatja, ha az ingatlaneladásra a roma érdekképviseleti szervek is rábólintanak. Mi “rábólintottunk”, mivel mindenben sikerült megállapodnunk a befektetőkkel, akik kéréseinket teljesíthetőeknek tartották. A telepen élők többsége fél- vagy teljes komfortú lakást szeretne, s az 57 családból csak néhányan fogadnák el a vállalkozók által felajánlott összeget. Az idén január 18-án levélben kértük Káli Sándortól, mielőbb döntsön a közgyűlés az ügyben, de választ máig se kaptunk.”