Amikor 2014-ben megérkeztem Perére, nem volt túl sok tapasztalatom a felnőttekkel végzett szociális munka területén. Mindig gyerekekkel és kamaszokkal dolgoztam, ide is azért jöttem, hogy nekik segítsek. Nem telt el négy hónap, amikor egy udvaron találtam magam, sötétedés után, ahol a nagymama fejhangon kiabált velem amiatt, mert az egyik unokája kevesebb csokit kapott a halloweeni táborunk záróestjén, mint a többi gyerek. Másnap egy másik nagymama kiabált velem az utca közepén, mert úgy érezte, hogy háttérbe szorul.
Néhány hónappal később, amikor megnyertük az első számottevő pályázatunkat, egy harmadik nő kiabált meggyanúsítva azzal, hogy ellopom a cigány gyerekek pénzét, és azért vagyok itt, mert meg akarok rajtuk gazdagodni.
Az első év hangosabb eseményei után már csak nagyon ritkán történik hasonló eset,
és általában két dologhoz köthetően. Az adott szülő vagy azt gondolja, hogy a gyerekével igazságtalanság történt, ami a gyereknek fájdalmat okoz, vagy ő maga érzi úgy, hogy hátrányt szenved, esetleg lenézzük valami miatt.
Néhány éve például táncpróbára szedtük össze a gyerekeket a kisbuszunkkal. Az egyik kislány már nem fért be, ezért a kolléganőm úgy döntött, majd visszamegy érte. Amikor visszaért, az anyuka nagyon dühösen, kiabálva adta a tudtára, hogy a gyerek nem megy sehova, mert az imént sírva jött vissza az utcáról, ahol futott a kisbusz után, mert nem értette, hogy az miért hagyta ott.
Hosszú évekig dolgoztunk egy anyukával, aki rendszeresen azt fogalmazta meg hol kiabálva, hol halkabban, hogy neki nem segít senki, tőlünk se kap semmit, miközben a folyamatos fejlesztőmunka mellett évente kétszer kapott minden gyereke 10-15 ezer forint értékben tanszer- és karácsonyiajándék-csomagot, ruhaadományt, valamint számtalan tábori lehetőséget. Az alapélménye azonban valóban az volt, hogy magára van hagyva, és senkire nem számíthat, amitől, néhány rövidebb időszaktól eltekintve, soha nem tudott elvonatkoztatni. Végül ki is vette a gyerekeit a programból.
Az elmúlt hét évben mindössze hét olyan szülő volt, aki kiabált velem vagy valamelyik kollégámmal a fentiekhez hasonló szituációban, és egyetlenegyszer fordult elő, hogy valaki megfenyegetett.
Nagyon fontos, hogy meg tudjuk különböztetni, hogy valaki miért kiabál
Azért, mert meg akar minket félemlíteni, vagy azért, mert veszélyben érzi magát, esetleg a gyerekét, és bekapcsolnak az önvédelmi reflexei.
A gyerek jólléte, megelégedése, jókedve alapvető érték a családjainkban, és ha csak egy kicsit is sérülni látják, abból azonnal ki tud pattanni egy keményebb konfliktus. https://wmn.hu/wmn-life/55137-megtanultam-a-terepen-hogy-soha-nem-szabad-halat-elvarni—fugodi-naplok
Miért nem Indiában, a saját kasztjukban dolgoznak, ahol nem kaptak semmiféle szociális járadékot, pályázati pénzeket, meg hasonlót. Nem ez a módja az emberré válásnak, még ha ez az Uniós és magyar politika, hogy vérrel nemesednek az okkultista NagyPán népeinek elméletei szerint egész Ázsiával együtt. A munka nemesít, nem a honfoglalás, felvéve a magyar névtár neveit, vagy a gyalázata a népüknek. Az ember meggondolja, hogy szüljön-e gyereket, mert el kell tudni tartani, gondoskodni kell róla. Gyereket csak felelősséggel rendelkező személyek vállalhatnak. Diszkriminizáció megkülöböztetni a többi embertől őket külön anyagi juttatásokkal, mikor a szegények mindig szegények voltak, egy ruhájuk volt néha, azt varrogatták, meg szegényes étkeket ettek. De ők voltak az emberibbek a rengeteg páváskodó nemes mellett. Ami könnyen jön, az könnyen megy is el. Még én soha nem vettem coca colát, nem is vennék, mert jobb a tiszta forrásvíz, semmivel sem összehasonlítható. De itt megkapják a segélyeket, felpakolják a colákat, drága ételeket, nem törődve azzal, hogy egy-két napig tart az úri életforma. Hát nem úri a drágaságokat megvenni, az úr és a hölgy természetesen és egyszerűen él, itt kezdődik és a szerénységgel az emberség, amivé válni akarnak, amiért idejöttek.