Bréking. Miskolcon haltak meg a legtöbben vidéken

Vagy lehet hogy az se lett volna rossz ha napi szinten követni lehetett volna az adatokat és nem úgy kell kiperelni tőletek hónapok múlva. GOndolom nem akartatok megkockáztatni egy újabb „terheléses támadást „igaz nyalonc? :):):)):):):)

Ennek a kormánynak van a legundomány ellenzéke. Nem kell őket bemutatni.

Csak rá kell menni a FB oldalukra és megnézni a kommenteket

2021 van, de ezzel jönnek MA:

„‘???Életem egy meghatározó évét Finnországban, Helsinkiben töltöttem cserediákként, egy finn család harmadik, legidősebb gyermekeként. Ez 1991-92-ben volt, 17 éves koromban.
Az egész év varázslatos volt: a tankönyveim elvarázsoltak, a világos nagy terekkel rendelkező iskolában zokniban közlekedtünk: ez volt a második otthonunk. A tízórait és az ebédet alig vártam: egyszerű, de finom ételeket kaptunk, és az étterem a társasági élet középpontja volt. A tanáraink tiszteltek minket: mi szabtuk meg mit és mikor tanulunk; a 6 hetes epochákat vizsgák zárták, amik nem voltak éppen könnyűek. A tanárok tanácsot adtak, hogy ki mit válasszon, mi a logikus következő lépés, hogy jól fel tudjunk készülni az érettségire. Volt egy OPE tanárunk is, az volt a feladata, hogy mind a 350 diák egyéni fejlődési tervét ismerje, és tanácsot adjon, ha valaki elbizonytalanodott. Nem osztályokban, hanem évfolyamokban tanultunk, úgy 120-an egy évfolyamon. Mindenki a saját tantervét követte, ehhez kisebb-nagyobb projektekben vettünk részt. Az énekórákat itt sem övezte általános imádat, de az iskolának olyan hangszerparkja és technikája volt, hogy minden banda oda járt próbálni, ezért bent maradtunk az órák után is. Ellentétben finn húgommal és öcsémmel, akik a helyi közeli általánosba jártak, nekem sok leckém volt, és mind kreatív feladatok voltak. Nem lehetett szünetben másolni, és arra is emlékszem, hogy sok dolgozatot írtunk. Sportiskola voltunk, gyönyörű nagy sportpályákkal az iskola körül, karnyújtásnyira az uszoda, de ez nem számított kirívónak. A gimnáziumi 3 év célja az érettségi volt, ami egyben a belépő volt az egyetemre is. Én már itthon érettségiztem: hála a kint töltött évnek két felsőfokú nyelvvizsgát tettem le az első félévben, így már csak 3 tantárgyból kellett érettségiznem.

A legszívmelengetőbb az volt, ahogyan a tanáraink együttéltek velünk. Kétség nem fért hozzá, hogy ők tudnak valamit, amit mi még nem. Tegeződtünk, de tekintélyek voltak előttünk, állandóan egyéni kutatómunkára biztattak minket, és értékelték az eredményt. Magunkhoz mértek, a fejlődés a mi fejlődésünk volt. Mindig éreztem, hogy tisztelnek minket és egymást is. Finn iskola tanárijában csak jóval később volt szerencsém járni: de azóta tudom, miért lehetett így: a finn iskola tanárija nem egy nagy terem, hanem felkészülő, pihenő, beszélgető és szakmai tárgyalóterek együttese. Ott élnek. Emlékszem, viccesnek találtam, hogy mennyire magukon hordozták tanáraim a saját tantárgyuk jegyeit – együtt éltek a tanított tárggyal. A némettanárom egy feszes, katonás, ötvenes férfi volt: derdiedas, szódolgozat, nincs kegyelem. Angoltanárom egy ötvenes hölgy volt, maga a megtestesült nemzetközösség és befogadó multikulturalizmus… ????”