Szívszorító és vérlázító. Történt tegnap, hogy a pályán összeesett a finnek elleni meccsen a dán Christian Eriksen. Síró csapattársai gyűrűjében élesztették újra, iszonyú perceket éltek át a játékosok és a nézők is.
Eközben egy Bognár György nevű volt focista, szakkommentátor az M4 stúdiójában azon méltatlankodott, hogy várni kell a mérkőzés folytatására. Ez tudott elhangozni ettől az embertől: „Számomra nem Eriksen állapota aggasztó, hanem hogy hogy lehetnek valakik ilyen döntésképtelenek… Nem értem, miért kell ehhez negyedóra, teszetosza népség”. Mondta mindezt úgy, hogy nem egy szerencsétlenül kiszökött indulatos mondat hagyta el a száját, hanem hosszan kifejtett, embertelen gondolatsor, miközben a sportoló életéért küzdöttek a pályán.
Mindezt azért írom le, mert nem lehet túllépni azon, ami történt. A gyűlölet, a közömbösség, az empátia hiánya, a kevélység, az arcoskodás, az egymásnak feszülés, az aljasság, így együtt, konkrétan tetten érhető társadalmi jelenség lett, a mindennapok számtalan területén. Nem kérdés, hogy ennek a sportszerűségről vagy az emberi együttérzésről semmit nem tudó, érzéketlen és agresszív mitugrásznak semmi keresnivalója sem a képernyőn, sem a sportban. Inkább az a kérdés, hogy mások is képesek-e ebben a viselkedésben magukra ismerni és dönteni, változtatni, változni…
A jelenség neve: Bognár Viktor, vagy népiesen Orbán György.
11 év agymosás, átnevelő tábor.
Mi vagyunk Európa uyghurjai.
Eddig nagyjából 2 millió agyhalott.
Jöttél a talizmánért , elvtárs?
„Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a 48-ból, így nem engedhetünk 1956-ból sem.
Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, így le kellett számolniuk a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófaárnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek.
Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többségre korunkbéli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a napi napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.
Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.
Barátaim! Mi, fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generáció számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink.” /Orbán Viktor, 1989.06.16./
Jöttél a talizmánért , elvtárs?
„Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a 48-ból, így nem engedhetünk 1956-ból sem.
Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, így le kellett számolniuk a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófaárnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek.
Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többségre korunkbéli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a napi napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.
Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.
Barátaim! Mi, fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generáció számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink.” /Orbán Viktor, 1989.06.16./