És hogy mi a rossz és mi a jó, azt ők döntik el. A mimagyarok. A politikai elitnek nevezett pszichopolitikai pszichopaták. A kölcsönös elrettentés technokrata hatalommérnökei. Folyamatos monológ az, amit a rendszer párbeszédnek álcázva velünk folytat. A rosszabbik énünk beszélget a rosszabbik énünkkel, fortélyos bányamérnökök aknázzák ki és alá félelmeink, frusztrációink és előítéleteink ócska meddőhányóit.A recept a régi: “a zsidók tehetnek az antiszemitizmusról”, “maradtak volna otthon a migránsok”, “ne bőszítsék a melegek a rendes heterókat azzal, hogy az utcán vonaglanak”, “a cigányok nem tudnak integrálódni”, “a hajléktalanoknak büdös a munka, csak a kannásbor számít”, “a fiatalok csak drogoznak és hőbörögnek”, “a nyuggerek a társadalmon élősködnek”, a sor vég nélkül folytatható.Holnap a valóságban is megrendezik majd azokat a pogromokat, amiket ma még virtuálisan rendeznek. Talán már rendezik is. Ha most nem fogjuk le a kezüket, és nem küldjük őket a történelem szemétdombjára, mi kerülünk oda.Sokadszorra.Talán már oda is kerültünk. Ismerős helynek tűnik. Hagyjuk végre a rommá koptatott weimari analógiát! A Weimari Köztársaság, a maga összes gyengeségével, hibájával, megalkuvásával és bűntettével (és a maga összes élhető, virulens, kozmopolita svungjával) már rég mögöttünk maradt. A mi Hitlerünk már kancellár. Valahol 1934 körül járunk (bár az eszközök részben mások, a módszer a régi). És tudjuk (tudjuk még?), hogy utána mi következett. Mi következtünk. Mind beleférünk az általuk kreált rossz valamelyik részhalmazába. Mindennap történik valami, amit előző nap még lehetetlennek hittünk.”