Féléves parancsnokságom alatt több mint két tucat támadás irányult kifejezetten ellenünk.
– Van köztük különösen emlékezetes?
– Négy ilyenre emlékszem. Egyszer a testőrségem vett észre egy 12 éves öngyilkos merénylő kisfiút, ő végül megfutamodott. A második egy tárgyalás volt a környékbeli szénbányákat ellenőrző hadúrral, akit nyílt átállásra akartunk rávenni. Gyerekkori barátja, a rendőrfőnök, nem nézte jó szemmel, hogy az engedélye nélkül tárgyalok vele, úgyhogy
a rendőrök megtámadták az épületet, amelyben a tárgyalás folyt. Kisebb csetepaté alakult ki – RPG-kel, ahogy illik –, a rendőrök és vendéglátó hadúr emberei között. A magyar katonák itt is megőrizték józanságukat és nem kezdtek támadásba egyik oldallal szemben sem.
Egy nagyon bonyolult helyzetben találtuk magunkat, hiszen a tulajdonképpeni szövetségeseink (a rendőrök) támadtak egy olyan objektumot, ahol én is bent tartózkodtam. Az egyik magyar katona lélekjelenléte és határozott szóbeli fellépése pár percnyi tűzszünetet eredményezett, amely alatt a közelben készenlétben lévő gyorsreagálású alegységünk kimenekített a testőrségemmel együtt. A visszaúton, a kormány és az ellenállók illetékességi területeinek határán történt a harmadik eset: a járművem páncélablakát lőtték meg fejmagasságban. A negyedik eset elég véres volt. 2011 februárjában, a váltásra készülve be akartam mutatni az új magyar parancsnokot német kollégájának. A bázis bejáratánál mindig megálltunk, de aznap valamiért egyből felmentünk a parancsnokhoz, s mivel nem találtuk ott, indultunk is a saját táborunkba, Camp Pannoniába. A két bázis között 25 perc volt az út, de mire hazaértünk, már mentőhelikopterek jöttek, német sebesültekkel. Legfeljebb percekkel az után támadhatták meg őket, hogy elhagytuk a bázisukat. Egy afgán katona, akit még mi is láttunk, levette a válláról a gépkarabélyát, és tüzet nyitott az egyik harcjárművüket karbantartó német katonákra. Két katona a helyszínen halt meg, egy a mi táborunkban, hárman súlyosan, hárman könnyebben sérültek. Mindegyiküket hozzánk hozták, mert nálunk volt a legközelebbi szakorvosi ellátás. Ezen akkor azért elgondolkodtam: mi van, ha ott lett volna a német parancsnok? Az embereim a támadás helyszínén várakoztak volna…
– Ilyenkor nem jutott eszébe, hogy „mi a fenét keresek itt”?
– Pont így nem. Az persze igen, hogy „van-e értelme itt lenni?” De egy katona ilyet – főleg feladat-végrehajtás közben – nem mond még önmagának se. Igyekeztünk megtalálni a feladatunknak azt a valós értelmét, amely képes motiválni minket. Rengeteg olyan eset volt, amikor megtapasztaltuk, milyen jó, hogy ott vagyunk és tudunk segíteni – árvíznél, hó- meg sárlavinakor, de még közlekedési baleseteknél is, amikor hozzánk hozták a sérülteket. Sok-sok afgán köszönheti az életét annak, hogy magyar katonák és orvosok voltak ott. Értelmetlennek tehát semmiképp nem nevezném az ottlétünket, de azt éreztük, hogy a stratégiai célokat tekintve nem jó irányba mennek a dolgok. Emellett a nemzeti megkötésünk – az, hogy a magyar PRT-nak, ellentétben például az amerikaival vagy az emlegetett új-zélandival, nem volt harcoló alegysége – ugyancsak okozott feszültségeket.
– Ez a megkötés budapesti politikai döntés volt?
– Igen, és jó döntés volt. Láttuk, mennyire nem értek célt és mekkora veszteségeik voltak azoknak a PRT-knak, amelyek egyszerre akartak harcolni és segíteni. Ugyanakkor teljesen jogos reakció volt a részükről, hogy nem értették, mi hogyan működünk. Ha önnek több társa is elesett volna, aztán jön egy csapat, amelyikről kiderül, hogy nem harcol, mit gondolt volna?
– Hogy gyávák.
– Ilyesmit nyilván nem mondtak ki nyíltan, de hónapokba telt, mire megértettek és elfogadtak minket a megkötéseinkkel együtt. Később pedig már olyan is volt, hogy kifejezetten kérték a magyarokat: tartsunk velük, mert tudták rólunk, hogy elfogadottak vagyunk a lakosság nagyobb része körében.