A minszki gettó egyik barakkjában várta sorsa beteljesülését egy 73 éves asszony, aki nevét örökre beírta a filmezés aranykönyvébe. Az utolsó hetekben, napokban egészen biztos végiggondolta életét, felidézve gyermekkorát, örömeit, sikereit.
Egy nagy udvarban laktunk Miskolcon, a Mindszent utcában. A kapuból a belvárosi házak tetejét láttuk, amint rendezetlenül nyújtóztak tornyaikkal az ég felé. Leginkább a színház nemrég átadott épülete tetszett toronyórájával.
Úgy indult minden, ahogy elterveztem. Bécsben színésznek tanultam, konzervatóriumot végeztem, majd barátaim unszolására írni kezdtem. Írtam cikkeket különböző újságokba, aztán megpróbálkoztam a forgatókönyvírással, és ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy beléphettem a mozgófilmezés akkor még igen szűk világába. Persze, közben eltelt három évtized.
Két rendezővel szerettem igazán dolgozni, Karl Breslauerrel és Max Neufelddel. Mindkettő remek filmeket rendezett, és nagyon hasonlóan gondolkodtunk. Így aztán, egy idő után egyáltalán nem hatott meglepetésként, hogy már nemcsak dramaturg és szövegkönyvíró voltam, hanem önállóan rendeztem is. És persze egyre több barátom lett, akik tiszteltek és szerettek azért, amit csináltam. Azt vettem észre magamon, hogy munkamániás lettem. Szinte éjjel-nappal dolgoztam. A rendezés, forgatókönyvírás mellett a maradék időmben cikkeket írtam különböző szakmai és közéleti lapok számára.
Nagyszerű színészekkel is dolgoztam. Emlékszem arra, amikor az abban az időben legnépszerűbb színésznőnek számító Carmen Castellierinek írtam forgatókönyvet. Olyan jó barátnők lettünk, hogy eljött hozzám megnézni, hol lakom, és hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy a filmvilág férfi szereplőit kibeszéljük. Még sokáig leveleztünk, aztán valahogy kipergett az életemből, mint ahogy lassan eltűnt a némafilmezés boldog korszaka is. De még addig az élet megjutalmazott kitartó munkámért.
Megismerkedtem Hugó Bettauer íróval, aki egy nekem rendkívül tetsző regényt írt „Város zsidók nélkül” címmel. Ez a szatirikus regény az antiszemitizmusról szólt, és kifigurázta azokat a Bécsben és más osztrák és német városokban szerveződő csoportokat, amik igyekeztek zsidóellenes hangulatot teremteni. Persze, akkor őket még senki nem vette komolyan.
Én megkérdeztem az írót, megengedi-e, hogy regényéből filmet készítsünk. Örömmel hozzájárult, így aztán Breslauer rendezésében, az én forgatókönyvemmel moziba került a film.
Emlékszem, milyen boldog voltam, amikor az „Operabál” című filmkomédiát bemutatták a New York-i Carnegie Playhouse-ban. A New York Times kritikusa igen jó cikkben méltatta a filmet, külön kitérve a forgatókönyv eredetiségére. Ez volt az utolsó munkám.
Jenbach Ida 1868. június 4-én született Jakobovits Ida néven, Miskolcon a Mindszent utca 12. szám alatt. A bécsi konzervatóriumban tanult, majd színésznőként lépett színpadra többek között Bécsben, Münchenben, Salzburgban. Az 1920-as évektől először dramaturgként, majd forgatókönyvíróként válik ismertté, dolgozik Hans Karl Breslauer és Max Neufeld osztrák rendezőkkel. Első sikerét a Kirchfeld papja (1926) forgatókönyvével éri el. Legismertebb filmje Hugo Bettauer Die Stadt ohne Juden (Város zsidók nélkül) című regényének adaptációja. Ez a filmforgatókönyv volt az első vádirat az antiszemitizmus és Hitler ellen. Ő lett az osztrák igazgatósági klub egyetlen női tagja. Jenbach Ida munkáit 1938-ban, a német Anschluss után betiltották, 1941-ben deportálták a minski gettóba, és vagy minszki, vagy a közeli Maly Trostenets-i megsemmisítő táborban halt meg. Halálának pontos idejét nem ismerjük. Jelenleg több amerikai egyetem közös projektjeként kutatják életét, és az európai némafilmkorszakban játszott meghatározó szerepét.https://minap.hu/cikk/miert-miskolc-29-resz-filmezes-miskolci-noi-uttoroje
Pontosan hol született?
„Jenbach Ida 1868. június 4-én született Jakobovits Ida néven, Miskolcon a Mindszent utca 12. szám alatt.”
Mindszent u. 12