Hevesi Attila: Valamit a Magyarokhoz és Oláhokhoz  Hozzánk!

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának földrajz-biológia szakos hallgatójaként
csereterepgyakorlat keretében, 1963 nyarán jártam először Erdélyben és a Regátban, azaz(?) a Román Szocialista
Köztársaságban. A Bukaresti Tudományegyetem tanárai
és hallgatói megmutatták fővárosukat, a Dumlobita alföldjét, a Jalomita fölső folyását, csónakáztunk a Snagovitavon, ahol senki sem mondta nekünk, hogy Nagy Imréék
és családjaik mennyi időt töltöttek ott 1957-ben; lehet,
hogy ekkor még terepgyakorlatvezető tanárunk, dr. Székely András (1925-1997) – egyike Azoknak, Akiktől legtöbbet tanultam természetföldrajzból, szakma- és hazaszeretetből, a földrajz rokontudományainak összefüggéseket
teremtő fontosságából – sem tudta, vagy ha igen, a saját, meg a mi érdekünkben inkább nem szólt róla. Csónakázás közben a szomszéd „hajón” ülő cigány meghallotta,
hogy magyarul beszélünk; mellénk eveztek és a magyar nótákat kezdett hegedülni…
Kolozsvárt és környékén Kónya Ádám, – az akkor már Babes-Bolyai nevű egyetem
végzős földrajz-történelem szakos hallgatója – volt csudás „idegenvezetőnk”. Később,
1969-ben, amikor már a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum igazgatója volt, Tőle tudtuk meg, sok más mellett, hogy kik voltak a székely vértanuk (1854), akikről „itthon”
történelemből semmit sem tanultunk…
Ennyit bevezetésül. Mint akkor (1963) már a természetföldrajzhoz elkötelezettet,
számomra a Déli-Kárpátok jégárak faragta csudaszép vonulatai adták a legtöbbet.
Különösen a Pareng, amelynek legmagasabb csúcsa, a Mündra 2519 m-re emelkedik
a Balti-tenger szintje fölé. „Meghódítása” előtt a 2030 m tszf-i Vurful Cu Dor csúcs
alatti menedékházban volt a szállásunk. Mivel gyalog addig még sohasem jutottam
2000 m fölé (másképp sem), koradélután nekiindultam egyedül – a többiek pihengettek – sikerrel. Lefelé jövet örömömben szinte végig énekeltem magyar nótát, János
vitézt, népdalt. Valahol a havasi rétek övének alján, leértem a menedékház fölötti nye-

regbe, ahol szinte szemben velem keresztezte az ösvényt népes juhnyájával egy igazi
idős, oláh csobán. Bocskorban, fehér gatyában, fehér ingben, derekán széles, tüszős
bőrövvel s természetesen a mindezekhez tartozó bottal és kutyákkal.
Addigra néhány szót már fölszedtem az oláh nyelvből. „Bona seara” köszöntem.
„Jó estét” válaszolta, „És miért köszön nekem románul, hiszen maga magyar?!”- kérdezte… „Honnan tetszik tudni?” „Hát hallottam, hogy lefelé jövet végig magyarul
énekelt.” „De hisz a bácsi román, honnan tetszik tudni magyarul?” „Hát, fiatalember,
én ott a csúcson meg a gerincen – s fölmutatott arra, amerről jöttem – határőr voltam
az innenső oldalon.” Belém villant, hogy ez csak 1920 előtt lehetett. „És nem tetszik
haragudni a magyarokra?” Meglepetten válaszolt: „Aztán miért haragudnék?” „Hát
mert a két világháború között és után nem sok jó történt Románia és Magyarország
között.” „S nekem mi közöm volt azokhoz? Tudja fi atalember, azt hogy nekünk egymásra haragudni köllene, azt – s lemutatott botjával a völgyek legaljára – ott találják
ki a városokban.” Hosszan néztünk lefelé, aztán egymásra. „No, Isten áldja!” és a kezét
nyújtotta. S azóta mindig, ha Erdély nemzetei egymást bántják, ez a kézfogás meg
ennek hiánya jut eszembe.
Végül ajánlok néhány olvasnivalót Mindkét Félnek; hogy Mindkét Fél olvasson,
gondolkodjék, és a maga emberségére hallgasson, ne arra, ami „odalenn” a városokban, bizonyos körök saját érdekükben kieszelt „eszméiből” „szörny”-születik.
Rákosi Viktor: Elnémult harangok (1903)
Liviu Rebreanu: Akasztottak erdeje (1922; magyarul 1957)
Bánff y Miklós: Megszámláltattál I.; És híjjával találtattál (II. 1934)
Kós Károly: A Varju-nemzetség (1925); A Gálok (1930); Erdély (1944); Ezerkilencszáznegyvennégy (2019)
Nyírő József: Székely tragédia (a szerző halála után: 2014)
(A Szerző ezen írásával emlékezünk a „trianoni békeszerződésnek”
nevezett diktátum aláírásának 101. évfordulójára.)

Keresztény Szemle

http://keresztenyszemle.hu/wp-content/uploads/2021/07/Szemle-2021_2.sz%C3%A1m-web-re.pdf