Uj Péter: Kincskereső

„Tízből kilencszer a Tokaj Kereskedőház valamely ezer forint alatti palackáron hozzáférhető terméke reprezentálja a világ legjobb borvidékét, a Magyar Nemzeti Büszkeséget.”

Na, ha sikerült mindent kiheverni, és nem okozott maradandó agykárosodást a félédes tankpezsgő meg a szilveszteri tévéműsorok valamelyike (tényleg, biztos, hogy minden idők leghumorosabb, legszórakoztatóbb tévéműsora az volt, amikor mindenféle magyar színészek másodvonalbeli világsztároknak öltöztek huszonöt évvel ezelőtt, és egy korabeli Irigy Hónaljmirigy show-ban illegették magukat, Harsányi Gábor például Amanda Lear volt, Lukács Sándor meg Patrick Hernandez és így tovább; biztos, hogy azóta nem talált ki senki semmi viccesebbet?; amikor bekapcsoltam a tévét, éppen nagy ÉLŐ felirat alatt Abbát zongorázott Kaszás Attila, öt perccel később ÉLŐ felirat alatt hegedült Kaszás Attila), szóval, ha sikerült kiheverni mindent, akkor most rögtön vissza is rángatnám önöket az ünnepek szeszszagú emlékei közé.

Előre elnézést kérek tehát, előtör ez belőlem minden karácsony vagy ilyen nagyobb italozós családi ünnep környékén, márpedig minden nagyobb családi ünnep italozós, hiszen a nem italozós családi ünnep sosem nagy, a nagyobb nem italozós ünnep meg biztosan nem családi, és így tovább, tehát amikor a família összegyűlik vagy végiglátogatódik, akkor a magyar, pláne az alföldi magyar kultúrkörben muszáj alkoholos italokat fogyasztani kisebb vagy nagyobb mennyiségben.

Nekem különböző konstellációkban mindig is jelentős alföldi rokonságom volt, tehát van is, ami abból a szempontból is nagyon becsülendő állapot, hogy karácsonykor ehetek tisztességes pulykasültet, bizony, rendes pulykából, annak a húsnak, kérem, semmi köze a vendéglátásban és az üzletekben kapható növekedési hormonokból, hallisztből, antibiotikumokból és állományjavítókból biomixelt pulykához, hanem. Mindegy. Lényegre.

Az ünnep legemelkedettebb pillanatában a degeszre zabált társaság valamely házigazda beosztású tagja kisettenkedik a spájzba, és onnét egy palack tokajit hoz elő, amelyet a népes társaság a legnagyobb áhítattal fogyaszt, a nők még nyelvüket is öltögetik, belenyalunk, vihogják, amitől, mondjuk, falnak tudok menni, de a férfiak is komoly arccal néznek össze és koccintanak, és ilyenkor tényleg a világ legsznobabb, legbunkóbb, legérzéketlenebb köcsögének érzem magam, mert nem tudom megállni, hogy ne szóljak: de hát ez szar!

Tízből kilencszer a Tokaj Kereskedőház valamely ezer forint alatti palackáron hozzáférhető terméke reprezentálja a világ legjobb borvidékét, a Magyar Nemzeti Büszkeséget és Kincset a mi teljesen átlagosnak tűnő családi körünkben, minden borkulturális elvilágosító erőfeszítésem ellenére, és ettől sírni tudnék.

Nem csak az íz miatt, pedig az is elég volna, simán, egy kiadós zokogáshoz: savanyú, buta, eloxidált izék, rossz minőségű, mindenféle resztlikből összehordott alapanyag, szürkerothadás plusz egy kis szerencsi cukor, dohos hordók, hanem hogy itt tartunk még mindig, tizennyolc évvel a kommerszek után, magyarok százezrei isszák büszkén, sőt, áhítattal a szart; ez van megetetve (itatva) a sokat szenvedett néppel, és legalább kétszer (vö.: állami vállalat) meg kifizettetve vele, be van magyarázva a legsuttyóbb demagógiával, jobbról és balról is, bőven, hogy ez a nemzeti kincs, ezt így kell csinálni, mindannyiunk pénzéből, és ez nekünk jó, nagyon jó, és végül még jó pofát is kell vágni hozzá, ünnepélyeset. Így alázza meg az ország lakóit (alattvalóit) a görénykurzus fél liter alkoholtartalmú italon keresztül.

És hát megint emlékeztetnék mindenkit arra, hogy mekkora rinyálás volt itt annak idején, hogy jönnek a külföldiek, oszt tönkreteszik majd Tokajt, piacot vesznek meg összemultiznak mindent, összeidegenszerűznek, aztán meg kiderült, hogy a külföldiek pazar borokat készítenek, éppúgy, ahogy a néhány szerencsés, eltökélt és roppant tehetséges magyar családi borászat, újra világhírűvé próbálják tenni Tokajt, ez az üzleti érdekük (pfuj, profit!) ugyanis, mi meg állami pénzből, közösségileg próbáljuk megsemmisíteni azt, amit eddig elértek, nehogy valami sikerüljön már. Ah. Pedig igazából nem pampogni akartam, hanem. Sőt.

Mert a minőségi bortermelés még az országnak azon nagyon kevés kis zugai közé tartozik, amelyik működni látszik, jobbnál jobb dolgokat produkál, például az elmúlt egy-két évben teljesen újrateremtődött a tokaji szamorodni műfaja, pedig a szamorodni aztán tényleg padlón volt, évekig csak a legszörnyűbb, kenyérhéjízű és -illatú, édes-savanyú, a legváltozatosabb borászati hibákat felvonultató borok jelentek meg ezen a néven, de aztán jött Szepsy, jött az Oremus, és végül most jött Dégenfeld, ezerhatszázért, egy büntető tokaji selejt árának alig kétszereséért, na, ez a nemzeti kincs.