Horpácsi Sándor nekrológja – Heti Hirnök (1989-2007) volt szerkesztője – a múlt homályából

Horpácsi Sándor ( 1939 -1997)

Horpácsi Sándor rokkant-nyugdíjas újságíró, recenzens, irodalomkritikus és néptanétó (sic!) fogta magát és átlépett a másik létrendbe. Lapunknak is recense volt, s már csak ezért is járna néki nekrológ. Csakhogy Horpácsi nem akármilyen tollforgató volt, hanem néptanétó (sic!). Halálosan komoly öniróniával így írta alá leveleit. Kétféle levelet írt (postai levelezőlapokon, mert borítékba tett levelekre nem tellett neki). Vagy ezt, hogy “Termeljetek a Borsodi Szemlének” (vagy: a Heti Hírnökinek, a megyei pedagógiai intézet lapjának, szóval annak a lapnak, ahol éppen megtűrték). Vagy pedig ezt: “Termeljek nektek valamit?” Aztán a befejezés: ” Üdv.: Horpácsi Sándor néptanétó. Te dobsz.”. Olykor a kettőt kombinálta. Aztán egyre nehezebben “termelt”, és amikor telefonon sürgettem, egyre zavarosabb lett a beszéde. A régebbit már eléggé jól értettem, bár olykor nehéz volt megállapítani ittas-e vagy ittasult. Vagy mindkettő egyszerre. A végjátékban pedig olyan volt hangja, beszéde, mint aki a Disznófejű Nagyúrral viaskodik. Vagy és az angyallal birkózik. Vagy felváltva ,mindkettővel, utóbbitól kapva erőt az előbbihez.

Azért is írok róla, mert Horpácsi néptanétó – habár epizodistaként, de az “én egész népemet fogom…” szellemében – rendre odaállt az ÜGYek mellié. Hadd igazoljam ezt néhány személyes vonatkozású példával, jelezve, hogy miben váltunk egy-ÜGY-űvé. Ő volt az, aki 1980-ban eljött Telkibányára, a felnőtteknek rendezett – később tudtuk meg, ellenzéki szervezkedésnek minősített, s árgus szemekkel figyelt – olvasótáborunkba riportot készíteni. 1985-ben Reformvár című könyvünkről írt az Élet és Irodalomba. Szellemi horizontját jól érzékelteti, hogy Platón, Németh László és Liska Tibor jut eszébe könyvünkről. A Mester és Margaríta hazai fogadtatásról és befogadásáról szóló könyvem ismertetését így zárja le: “A már félelmetesen babramunkával összegyűjtött adatokból és azok valóban tudatos elemzéséből, szintéziséből megtudhatjuk, hogyan olvas minket Bulgakov regénye. Hogyan vizsgáztunk? meg nem buktunk, de van mit tenni, tanulni, hogy az olvasót és – következésképpen a társadalmat – érzékenyebb, hatékonyabb, nyitottabb műszerré tegyük. Nem is az esztétika, a műélvezet kedvéért, de elsősorban önmaga érdekében, hogy teljesebben, gazdagabban, emberebben élje meg a létet, mely adatott neki.” A számomra poszthumusz írása egy 3 oldalas beszámoló a miskolci krisnásokról. Sehogy sem készültek el az ígért recenziók, s ekkor gondoltam egy merészet, bevontam vallásszociológiai kutatásomba. Úgy látszik megint megérezte az ÜGYET. Remek írással búcsúzozott. Azoktól is, akiknek hite szerint még valószínűleg hosszú, kacskaringós útja van, és mitőlünk is, akik úgy vélik, hogy Ivan Iljicsként átpréselte magát a szűk folyósón a másik létrendbe.

“Nos ezek a fiatalok szelídek, olyan békés derűt árasztanak, ami – eddig – keresztény közösségeknél nem tapasztaltam. Mi lehet ennek az oka? Azóta is ezen töprengek. Jól értettem-e eddig, s egyáltalán értettem-e a keresztény, az európai kultúrát, amely – lehet, hogy az én hibám – érdesebb oldalát mutatta, noha elismerem, mert tanultam, tudom értékeit, erényeit, mégis m indig nyugtalansággal töltött el. (…) Nem hagy nyugodni a kétely, vajon ha a Krisna hívők többen lesznek, (világegyház lesz?), akkor is ilyen szelídek maradnak? Hiszen a Názáreti is békességet ígért, s Evangéliumot, s Vatikán lett belőle, protestantizmus, ortodoxia, gyűlölködés, vér és genny, a gyűlölködés mocsara, szenvedés. Ezek a krisnás gyerekek nem hitről beszélnek, hanem tudásról. Az egyetlenről, az igazról. Nos az megromlott európai tudatom egyik sarkalaton pontja éppen kételkedés, ragaszkodás a kérdezés és a kételkedés jogához. Ezért vagyok nyugtalan, s fogok boldogtalanul meghalni? Éretlen a lelkem, s a következő életemben kutya leszek vagy szamár? jó lenne hinni, hogy a halál után is van fejlődés, s a világ mégis csak lélek, s nem csupán szenvedő anyag megváltás nélkül. Ha tehetem, máskor is elmegyek a krisnások közé. Szelíden eltűrik a kételyeimet, s ez már önmagában is megnyugtató…”