Ugrunk az időben, 2021 augusztusát írjuk. Kíváncsi voltam, hogy él most a volt egyetemi tanár, volt országgyűlési képviselő, a Temesvári Egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársaság érdemkeresztjével kitüntetett nyugdíjas orvos.
Pontosan érkezett, a megbeszélt időpontban, azt mondta, sosem késik. Az adott szó kötelez. Mosolygott. Azt mondta, szívesen beszél az életútjáról, de akkor kezdjük az elején.
– Fiatal orvos koromban ösztöndíjas lettem egy párizsi kórházban. Ott hallottam először a csontvelő-átültetésről. Nagy érdeklődéssel figyeltem, hiszen ezek akkor is életmentő beavatkozások voltak. Később megengedték, hogy ne csak asszisztáljak, hanem magam végezzek beültetést.
Felajánlották, hogy maradjon Franciaországban, de ő hazajött. Itthon akart gyerekeket gyógyítani. Akkor Magyarországon még nem végeztek gyermekeken ilyen beavatkozást. Itthon akkor diktatúra volt. Nagyon nehéz volt keresztülvinni, hogy engedélyezzék a beavatkozást.
– Volt egy betegségtípus, amibe akkor minden gyerek belehalt. Amikor a beültetéseket elkezdtük, a gyerekek nagy többsége életben maradt. Addig hiába tettünk meg mindent orvosi értelemben, sok volt a haláleset. Engem nagyon érdekelt a leukémia, több kutatást végeztem ezen a területen. Óriási áttörés volt a csontvelő-átültetés.
Az orvosi egyetemen nem tanítják, hogyan kell közölni a szülővel, hozzátartozóval, hogy a gyereke halálos beteg. Hogy nem fog meggyógyulni. Egy orvos számára talán ez a legnehezebb feladat, jegyeztük meg.
– Én általában munkaidő után ott maradtam, és a szülők tudták, hogy hozzám be lehet jönni. Általában beszéltettem őket, és én hallgattam. Figyeltem rájuk. A fájdalmukra. Betekintést engedtem elméletben az orvosi gyógyító munkába, elmondtam, mit teszünk, vagy mit tehetünk. Így könnyebb volt rávezetni a szülőket arra, hogy mi mindent megteszünk. Nem az orvos hibája, ha nem sikerül. Az orvosi munka ezen része sosem volt könnyű, talán mondhatom, a legnehezebb. Azokra a kis betegekre, akik meghaltak, mindre emlékszem. Akik meggyógyultak, azokra nem olyan élesen. Az elhunyt kicsikkel álmodni is szoktam. Sokféleképpen élik meg a gyerekek is a betegségüket. Volt egy kis betegem, úgy 6 éves lehetett, azt kérdezte tőlem, hogy doktor bácsi, mi lesz ha nem tudok meghalni? Ezek óriási lelki terhet raknak egy orvosra.
Nagy Kálmán több mint félezer gyermekcsontvelő-transzplantációt végzett. Azt mondta, a Jóisten megengedte neki, hogy ennyi kisgyereket meggyógyítson.https://boon.hu/kozelet/helyi-kozelet/minden-meghalt-gyermekre-emlekszik-5793911/
Fotó: Archív
P. Ott talán még igazakat, mondott és igért!
Én viszont nem emlékszem, képviselőként mennyi mindent tett úgy általában, és különösen Miskolcért.
Ami megmaradt az emlékezetemben, az a tapolcaiak uszítása a leválásért.
Meg amikor őrjöngött, hogy miért nem kell újra villamos Hejőcsabára.
Dr. Kálmán (nagy) ahhoz a generációhoz tartozik, akiket levett a lábáról a politika. Fejüket Orbán Viktor lábához tették – mint kásler doki –, igazolni az eszementet, hogy van itt egészségügy! Hiteltelen, mert a hivatását, ha lobbiérdekből is, de elárulta.