A blog 12 éve alatt több szeptember 11-ről szóló történetet osztottam meg veletek. Valamennyi az elveszett emberi életekről, az önfeláldozásról, a kivételes bátorságról szól. Ezekből osztok meg néhányat az elkövetkező napokban.
Brian Clark egyike annak a 4 főnek, aki kijutott a World Trade Center Déli Tornyából a becsapódási pont felett. Az Északi Toronyból senki nem jutott ki a becsapódási zóna felett.
“Brian Clark vagyok. A Euro Brokers cég manhattani irodájának alkalmazottja voltam 31 évig. Az irodánk 2001. szeptember 11-ig a World Trade Center déli épületének 84. emeletén volt. A napi ingázás észak New Jersey-ből kb. 1 óra és 10 perc volt, ajtótól ajtóig. Először elvonatoztam Hoboken-be, majd onnan a PATH metróval a World Trade Center állomásig. A vonat végállomása a WTC épülete alatt volt, így fel se kellett mennem a felszínre. Az állomásról egyenesen az irodába lifteztem.
2001. szeptember 11-e gyönyörű nap volt. Tiszta levegő, csodás, kék égbolt.
Negyed 8-kor már bent voltam az irodában. Az íróasztalnál ültem, háttal az ablaknak. Háromnegyed 9-kor hatalmas, robbanás-szerű zaj hallatszott, a lámpák villódzani kezdtek és a legnagyobb döbbenetemre, a 84. emeleti ablakomat lángok mardosták. Először azt hittem, hogy valamilyen gázrobbanás történt néhány emelettel felettünk. Valójában az történt, hogy az American Airlines 11-es járata belecsapódott a North Tower északi oldalába, a 93. emelet magasságában. A légnyomás kivitte az ablakokat és a lángnyalábok a gravitáció hatására a déli toronynak csapódtak, az irodám magasságában.
Az 1993-as terrortámadás után irodai önkéntes tűzrendésznek jelentkeztem. A vezető beosztásúakat kérték fel, mondván, rájuk jobban hallgatnak a beosztottak. Szerencsére ez nem így történt azon a napon. A kiképzésnek megfelelően, fogtam a zseblámpát, nyakamba akasztottam a sípomat és arra utasítottam az irodám alkalmazottait, hogy gyülekezzenek az emelet közepén található csarnokban. A cégünk az egész 84. emeletet elfoglalta és az irodák két egymást keresztező folyosó mentén voltak. A munkatársaim, Istennek hála, nem fogadtak szót, és szinte mindenki gyorsan összeszedte a holmiját és ki gyalog, ki a liftekkel elindult lefelé. A 250 alkalmazottból 15 perccel később már csak körül-belül 50-en voltunk az irodában. A brókerek irodái az északi oldalon voltak. Ők látták meg először az Északi Torony 93. emeletén körben tomboló tüzet. Azt hittük, hogy mi biztonságban vagyunk, a baj a másik épületben van.
Az északi oldalra mentem én is. Ekkor többen kiabálni kezdtek, hogy emberek ugrálnak ki az ablakon. Én nem akartam látni, nem akartam ezt az emlékképet, így hátrébb léptem. Az egyik kolléganőm, Isten nyugosztalja, Susan Pollio meglátott valakit ugrani és hisztérikus sírásba kezdett. Átkaroltam és elkísértem az iroda másik oldalán található mosdóba. Azt hiszem, Susan mentette meg az életemet először azzal, hogy elmozdított arról az oldalról. Onnan senki nem menekült meg.
Susan-t a mosdóban hagytam és visszamentem az irodámba, ahonnan felhívtam a feleségemet New Jersey-ben és az édesapámat Torontóban. Mondtam nekik, hogy kapcsolják be a Tv-t, mert valami történt az 1-es épületben. Mi rendben vagyunk.
Néhány perccel 9 előtt a hangosbemondó közölte, hogy a Déli Torony biztonságban van és mindenki visszatérhet az irodájába. A felhívás kétszer is elhangzott, így többen, akik éppen lefelé mentek, visszafordultak és visszatértek az irodába.
Kimentem a folyosóra és belebotlottam az egyik fiatal kollégámba, Bobby Coll-ba. Bobby is már félútról jött vissza. Be sem tudta fejezni a mondatot, hogy melyik emeletig ment le, amikor hatalmas robaj szakította félbe a beszélgetésünket. Az irodánk darabokra szakadt. 9 óra 3 perc volt.
A United Airlines 175-ös járata a 77. emelet magasságában repült az épület déli oldalába. A gép megdőlve csapódott be és a megemelkedett jobb szárny csücske kettéhasította az irodánkat. Minden kivágódott a falakból. A hangosbeszélők, a lámpák, a légkondicionálás csövei és leszakadt az álmennyezet is. Az egész irodát meszes, koszos por borította be. Füstöt, tüzet nem láttam.
A következő 10 másodperc volt az egyetlen időszak aznap, amikor tehetetlennek éreztem magam és megrettentem. A becsapódás következtében az épület nyugati irányba, a Hudson felé kilendült, 2 és fél méternyit, majd kb. 5 másodperc alatt lassan vissza. Recsegtek-ropogtak a falak, majd egy éles rántással az acél elemek kiigazították magukat. Ez a rántás érzés engem is összerántott és éreztem, hogy visszatér belém az élet és cselekednem kell.
Kivettem a zsebemből az elemlámpát és körbepásztáztam az irodát. Hat munkatársat gyűjtöttem össze. A nyugati oldalon nem volt lépcsősor, így elindultam jobbra, a C lépcsőház felé. Ennek a lépcsőháznak voltam a felelőse, mint tűzrendész. Ekkor hirtelen erős nyomást éreztem a jobb karomon, mintha egy láthatatlan erő megfordítana az A lépcsőház felé. Akkor nem foglalkoztam ezzel, mert úgy gondoltam, hogy teljesen mindegy, hogy melyik lépcsősoron jutunk le. Akkor természetesen még nem tudtam, hogy a C és a B lépcsőházak teljesen összeomlottak a becsapódáskor.
A 81. emelet magasságában egy hölgy nyomult felfelé és kiabált, hogy ne menjünk tovább, tűz és füst van lejjebb, felfelé kell mennünk. A kilenc fős csoportunk vitatkozni kezdett a lépcsőfordulón, amikor meghallottam, hogy a falon túl valaki kiabál: “Segítség, segítség! Beszorultam! Nem kapok levegőt! Hall engem valaki?” Megfogtam a mellettem álló kollégám, Ron DiFrancesco vállát: “Gyerünk! – kiáltottam – Ki kell mentenünk ezt a férfit!” Ron nem tudta, hogy miről beszélek, de kötelességtudóan velem jött.
Egy pillanatra még láttam a többieket. Kevin York és Bobby Coll két oldalról közrefogták a hisztérikus hölgyet és belekaroltak. “Jöjjön velünk. Együtt vagyunk, menni fog ez!” S ezzel elkezdtek felfelé haladni. Soha többé nem láttam őket. Jót cselekedtek ők is, mégis az életükkel fizettek érte. A döntésük úgy tűnik, hogy rossz volt, pedig nem volt az. Az adott választási helyzetben egyszerűen szerencsétlenül választottak.
Ron és én benyomultunk a 81. emeletre és keresni kezdtük a hang forrását. Ron-t hirtelen köhögési roham fogta el. Krákogott, öklendezett. Kiment vissza a folyosóra és elindult ő is felfelé. A 90. emeletig ment fel, majd ismét lefelé indult. Ő az utolsó, aki élve hagyta el az épületet. Súlyos égési sérüléseket szenvedett a hátán, amikor egy, az összeomló épületből kirepülő tűzgolyó eltalálta.
Én egyáltalán nem köhögtem, mintha friss levegőburokban lettem volna egész idő alatt. Nem tudom megmagyarázni, mi volt ez, de azt hiszem, nem is számít.
“Látod a kezem? Integetek! Látod a kezem?” – kiabálta a hang. A sötétben, a porban szinte semmit nem láttam, aztán hirtelen ott volt az integető kéz, mintha egy emelettel lejjebb lett volna. Rávilágítottam egy résen át és megláttam az apró barna madárszemeket. Ő pedig felkiáltott: “Alleluja! Megmenekültem!”
Egy csomó törmelék volt körülötte. Ezeket gyorsan eltakarítottam, majd rájöttem, hogy egy faldarab választ el tőle. Odatoltam egy asztalt és felmásztam. Mondtam neki, hogy fel kell kapaszkodnia hozzám. Néhányszor nekirugaszkodott, aztán sikerült a karjába kapaszkodva felrántanom. Visszaestünk, én a hátamra, ő meg rám. Hatalmas puszit nyomott az arcomra. “Brian vagyok. – mondtam. “Én meg Stanley. – válaszolta – És örökre testvérek leszünk.” Mondtam neki, hogy nekem nincsenek testvéreim, szóval jól jön egy testvér.
Nem tudom, mi ütött belém, de Stanley jobb tenyerén egy hatalmas lyuk tátongott, az én bal tenyeremen pedig egy mély vágás. Összenyomtam a tenyerünket és azt mondtam neki, hogy most már vértestvérek is vagyunk.
Stanley indiai származású, Guyanában született és nőtt fel, tíz évvel fiatalabb nálam. Egy pillanatra sem hinnétek, hogy igazából testvérek vagyunk. Stanley cége, a Fuji Bank, a 81. emeleten volt. Az ablakok a New York kikötőre néztek, egyenesen a Statue of Liberty-re. Ők egyáltalán nem látták az Északi Tornyot ért katasztrófát, csak a hulló papírokat, törmeléket látták. Az irodájukból mindenki lement a földszintre, itt azonban a biztonsági őrök azt javasolták nekik, hogy menjenek vissza, mert csak növelik a tömeget a plázán. A nyomásra szinte valamennyien visszamentek a 81. emeletre.
Miután megtörtént a vértestvérség, átkaroltam és megindultunk lefelé. Nem láttam tüzet, viszont annál több törmeléket, gipszfal darabokat, vastag porfelhőt. A 79. emeletnél megrepedt a fal és tűznyalábok nyúltak ki a folyosóra, de ezeket egyszerűen ki tudtuk kerülni. A 74. emeleten szinte normális viszonyok fogadtak, kivéve a 2-3 centis vizet, ami a lábunk alatt csordogált, valószínű a törött vezetékekből. Eddig senkivel nem találkoztunk a lefelé vezető úton. Az épület nagy része, legalább 4/5-e eddigre már szerencsére evakuált.
A 68. emeleten azonban az egyik kollégámba, Jose Morrero-ba botlottunk, aki felfelé szaladt. A kezében az adó-vevő. Ő is tűzvédelmis volt az irodánkban. “Hová mész, Jose?” – ordítottam rá – “Hallom, hogy Dave Vera fent van és segíti az embereket. Megyek segítek neki.” Dave szintén tűzvédelmis, walkie-talkie-val, tagja volt az eredeti hat fős csoportnak, akikkel elindultunk lefelé, de ő visszafordult a 81.-ről. Mondtam Jose-nak, hogy én leviszem Stanley-t, mivel több sebből erősen vérzett. Jose bólintott, mondta, hogy minden rendben lesz és rohant is tovább felfelé. Őt sem láttam többé. 32 éves volt, fantasztikus ember.
A 44. emeleten egy biztonsági őrbe botlottunk, aki egy borzalmas fej és gerinc sérüléseket szenvedett férfivel volt. A férfi alig volt már eszméleténél. Hogy hogyan sebesült meg és hogy hogyan jutott le így a 44. emeletig, sosem tudtuk meg. Az őr arra kért minket, hogy ha találunk működő telefont valahol, hívjunk hordágyat a 44.-re. Hős volt ő is.
A 31. emeletre értünk. Ez ismerős terület volt. Az irodánk eredetileg itt volt, innen költöztünk a 81. emeletre az 1993-as terrortámadás után. Nem tudom miért gondoltam, hogy ha a 44. emeleten a biztonsági őr nem tudott telefonálni, miért tudnék én telefonálni a 31. emeletről. Ennek ellenére, bementünk az irodába és csodák csodájára, volt vonal. Hívtam a feleségem. Fogalmam sem volt, micsoda agóniában találom. Ő már a Tv-n keresztül látta, amint a második repülő belecsapódott az épületünkbe. Ekkor 9 óra 35 perc volt, kb. fél óra telt el a becsapódás óta. A házunk tele volt. 15-20-an, szomszédok, rokonok, a négy gyermekemből három a családjával, templombéli ismerősök mind ott tolongtak. “Helló, édesem! Minden rendben, micsoda sztorit mesélek neked, amikor hazaérek, most a 31. emeleten vagyok.” – hadartam a telefonba vidám hangon. – Most mennem kell, minél előbb ki akarok jutni.” A párom letette a kagylót és bejelentette a csapatnak, hogy Brian jól van, most jön lefelé, még 2 óra, mire kiér az épületből.”
Egy szóval sem mondtam neki, hogy 2 órába telik, mire leérek. Szegény csak arra emlékezett, hogy a 93-as támadás idején 2 órába tellett, mire ki tudtam jutni a 31. emeletről a plázára. Az épületünk 25 perc múlva összedőlt. Képzelhetitek, mit élt át.
Stanley is hívta a feleségét, üzenetet hagyott neki. Én hívtam a 911-et a 44. emeleten levő sérült miatt. Három különböző személlyel beszéltem, kétszer kapcsoltak, várakozóra tettek. 3 perc, 17 másodpercet töltöttem a telefonálással. Ezt pontosan tudom, mert a későbbi vizsgálatok során visszajátszották nekem a hívásom hangfelvételét.
Ezután tovább ereszkedtünk lefelé. A földszintre érve láttuk, hogy a máskor turistáktól, helybéliektől nyüzsgő pláza, a szökőkúttal, az ételes bodegákkal úgy néz ki, mint egy háborús zóna. Én továbbra is blokkoltam az agyamban a halottak látványát. A bevásárlóközponton keresztül haladtunk kifelé. Mindenfelé rendőrök, tűzoltók szedelőzködtek, hogy mennek felfelé.
Az ajtónál álló biztonsági őr azt mondta, hogy ha itt megyünk ki, szaladjunk, amint csak bírunk, mert sok-sok törmelék zúdul lefelé. Rohanni kezdtünk. Másfél tömb után kifutottam a szuszból, éppen egy kis csemegebolt előtt. Mondom az eladónak, tudna-e adni egy kis vizet? Kihozott pár palack vizet és a kezembe nyomott egy fóliával leborított reggeli tálcát. Tudjátok, gyümölcs szeletek, sonka, tojás tekercs, ilyesmi. Ezzel a tállal a kezemben mentünk tovább.
A Trinity Church (Szentháromság Templom) mögött találkoztunk két pappal. Stanley sírva fakadt és azonnal elmesélte nekik, hogy megmentettem az életét. Mondtam neki, hogy lehet, ő mentette meg az enyémet. Az egyik atya azt mondta, hogy imádkozzunk kicsit, majd felajánlotta, hogy menjünk be a templomba megpihenni, nyitva van. Ez jó ötletnek tűnt.
Elindultunk a meredek Rector Street-en, alattunk a templom temetője. Emlékszem, éppen Alexander Hamilton sírja mellett álltunk, amikor Stanley visszanézett és így szólt: “Szerintem, le fog dőlni az épület.” Még csak ellenkezni sem volt időm, hogy ez acélépület, csak az irodabútorok égnek, meg a szőnyegek, amikor a Déli Torony teteje inogni kezdett, majd bumm-bumm-bumm, egyik emelet a másikba roskadt, gyorsulva, mintha semmi ellenállás nem lett volna. A templom kitakarta előlünk az épület alsó harmadát, s mint egy fal eltorlaszolta a porfelhő és a törmelékbomba útját. Mind belecsapódott a templomba és felfelé robbant. Miután rájöttünk, hogy ez mind ránk fog zúdulni, rohanni kezdtünk a Broadway felé. A törmelékfelhő utánunk hömpölygött a Broadway-n. Beszaladtunk a 42-es szám alá.
Az agyunk stressz hatása alatt különleges dolgokra képes. Amikor beléptem az épületbe, akkor realizáltam, hogy a tálca még mindig a kezemben van. Elvégre nem szemetelhetek. Letettem a recepciós pultra és 25 vadidegennel, akik hozzánk hasonlóan ide menekültek a porfelhő elől, falatozni kezdtünk. A káosz és katasztrófa közepette ez a csapat idegen táplálékhoz jutott és ez hirtelen melegséggel töltött el.
Stanley odaadta a névjegyét. 45 percet beszélgettünk. 10 óra 30 perckor leomlott az Északi Torony, amiről akkor nem tudtuk. Érzékeltük, hogy sötétebb lett néhány percig, de ismét kivilágosodott. Háromnegyed 11-kor kimentünk a hátsó kijáraton, a Stock Exchange felé. Egyikünk sem tudja hogyan, tömeg sem volt, de elveszítettük egymást. Egy pillanatra elkapott a félelem, hogy Stanley nem is létezik, őrangyal volt csupán, aki kivezetett az épületből. Aztán eszembe jutott a névjegykártya és tudtam, hogy hamarosan újra találkozunk.
A Broad Street-en át legyalogoltam az East River-ig, majd északnak vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogyan jutok el Manhattan szigetéről, amikor a ködben egy komphajó dudáját hallottam, majd egy megafonon át: “A következő komp: Jersey City!”. Innen nem mennek kompok Jersey Citybe! Csodálkoztam, de nem számított. Nekem az is jó volt, csak a másik oldalon legyek. Gyorsan még egyszer megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, s amikor megerősítést kaptam, utolsóként felugrottam a kompra, mögöttem pedig felvonták a rámpát.
A komp lassan lecsorgott az East River-en, majd felfelé a Hudson-on. Hirtelen friss levegő ütött meg minket és mindenki észak felé fordult. Az események szörnyűsége akkor tudatosult igazán, amikor megláttuk az ürességet az égbolton. Aminek ott kellett volna lennie, nem volt ott. Csak füst és a semmi. Szürreális élmény volt. 27 éven át dolgoztam az épületegyüttesben. Az egész egyszerűen értelmetlen és érthetetlen volt.
11 óra 15 perckor már be is futott a komp. Ahogy utolsónak ugrottam fel, úgy elsőként szálltam le. Egy óra és 15 perc telt el azóta, hogy a South Tower összedőlt és hogy a feleségem, a gyermekeim, az ismerőseim azt hitték, hogy halott vagyok. Beszaladtam a jegyváltó irodába és elkértem a telefont. Tárcsáztam, mit sem sejtve, hogy mekkora dráma zajlik otthon. Én jól voltam. A feleségem vette fel és pedig belekiáltottam a kagylóba, a szokásos módon: “Helló, édesem, én vagyok!” Ekkor ájult csak el. Egy férfi szólt bele a kagylóba. Gondoltam, mit keres egy férfi a házunkban??? A szomszédom volt. Mondom neki, hogy itt vagyok Jersey Cityben. Azonnal ajánlotta, hogy jön értem. Mondtam neki, hogy ne jöjjön, káosz van. Negyven perc alatt begyalogoltam Hobokenbe és elértem a 11:30-es vonatot, ami 25 perces késéssel indult. Még a vonat is rám várt. 1 óra 15 perckor otthon is voltam. Hívtam Stanley-t, hagytam neki üzenetet. Éjfél után hívott vissza. Az orvosnál volt, összevarrták a sebeit.
Nem tudom, miért és hogyan lehettem ilyen szerencsés. Sokan napokig Manhattanban ragadtak. Az élet hónapokig nem állt vissza a rendes kerékvágásba.
Tudom, hogy egy felsőbb hatalom intézte az életemet azon a napon. Pontosan egy héttel később, kedden álmodtam először és utoljára a World Trade Centerrel. A furcsa az volt, hogy álmomban is az ágyban voltam, vagy talán nem is álom volt? Mindenesetre az ágyam lábánál Jose Ferrero állt. Kérdeztem tőle: “Mit keresel itt, Jose? Életben vagy? Ez hogy lehet?” Jose nem válaszolt, csak mosolygott és bólintott. Ekkor felébredtem. Tudtam, hogy valóban eljött hozzám. Nem forszírozok vallásos gondolatokat senkire. Ez az én élményem. Attól a pillanattól fogva tudom, hogy Jose jó helyen van és a többé kollégám is és mindenki más, aki azon a napon életét vesztette. Azóta sem volt egyetlen rémálmom sem, leteszem a fejem és alszok. Szerencsés vagyok, ami nem az én érdemem. Örökre hálás vagyok ezért az ajándékért.
Szívesen elmondom a történetemet, ha felkérnek rá. 20 év után is csak annyit mondhatok, hogy időpocsékolás múltbéli megválaszolhatatlan kérdésekre választ keresni. Miért én? Miért mások? Nem lehet tudni. Muszáj a jövőbe tekinteni, de a jövőn sem szabad aggályoskodni, hiszen, talán sosem jön el. Ha eljön, és másképp alakul, ahogy terveztük, akkor hozzáigazodunk. Így marad a MA, a JELEN. Minden nap csodálatos. Egyes napok csodásabbak a többinél, de mind értékes. Légy hasznos! Használd a talentumaidat! Szeress jól!
Borzasztó ez, de még borzasztóbb, amit tettek, hogy semmiről sem tudó embereket áldoztak meg az iker jeles űrpusztítónak, amelyik űrbabelt épített Amerikában, amiről még mindig nem beszélnek, pedig végtelenül hosszabbítottak. Miskolci elmeosztályé volt szintén, másképpen Hunnia börtöné.
Ja, és a harmadik kis épület magától összedőlt.