Legyilkolt, elhamvasztott magyar nők és gyermekek tömegének maradványait tárta fel

Krematóriumban hamvasztották el 1947 októberében 195 magyar és német nemzetiségű, két esztendővel korábban, 1945 nyarán brutális módszerekkel halomra gyilkolt nő és gyermek földi maradványait. Erre azért került sor, hogy újra, véglegesen eltüntessék egy akkor már lassan-lassan kitudódó tömeggyilkosság nyomait.

Azt, hogy ma már akár három helyen is letehetünk egy csokor virágot Morvaország különböző pontjain a magyar és német áldozatok emlékére, Frantisek Hybl cseh történésznek köszönhetjük.

Évek óta tartó erkölcsi adósságának tett tehát most végre eleget Magyarország, amikor magas magyar állami elismerést:

az Áder János által adományozott Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adták át szeptember 16-án a prágai Liszt Intézetben Frantisek Hyblnek.

Az érdemrendet Boros Miklós, hazánk prágai nagykövete nyújtotta át a pedagógiatörténetben, az építészetben (városának csinosítása és egy torony megalkotása is az ő érdeme) és a helytörténeti munkák kiadása terén is jeleskedő tudósnak.

Beneš, a felbujtó

A magyarországi köztudatban – annak ellenére, hogy egy magyar dokumentumfilm már 2005-ben is foglalkozott ezzel a tragédiával – még nem vált ismertté az a népirtás fogalmát kimerítő, a mai Csehország és Szlovákia területére is kiterjedő, összefüggő láncolatot alkotó tömegmészárlás-sorozat, amely 1945-ben zajlott

s melynek során két évvel a holokauszt után ismét kreamtóriumokban égettek el származásuk, hovatartozásuk miatt meggyilkolt embereket.

1945 tavaszától kezdve – többek között Edvard Beneš, a köztársasági elnöki posztot de facto gyakorló (bár annak betöltésére, mivel e posztjáról évekkel korábban lemondott, újraválasztva pedig senki által nem lett, gyakorlatilag nem volt jogosult) vezető csehszlovák politikus uszító, a német és magyar kisebbség teljes jogfosztását deklaráló és e népcsoportok kiirtására célozgató beszédeinek hatására – a háború után újjáalakuló Csehszlovákiában egy Európa történetében teljesen példátlan atrocitás-sorozat vette kezdetét.

Ismert: Beneš nevéhez kapcsolódnak a hírhedt, a magyar és német lakosságot minden elemi emberi és kisebbségi jogától illetve vagyonától megfosztó dekrétumok is.

A mai Csehország területén ebben az időszakban tömeges méreteken kezdődött meg a több száz éve a különböző kisebb és nagyobb településéken élő, mintegy hárommillió fős német polgári lakosság brutális elüldözése és lemészárlása. A tömeges lincselésre általában szervezett formában került sor. A gyilkosságokat, melynek nők és gyermekek is áldozatul estek, gyakran fényes nappal, a nyílt utcán követték el. Ilyen volt a brünni halálmenet is, ahol a város mintegy 1700 lakosát gyilkolták meg cseh honfitrásaik.

Ebben a környezetben indult el hazafelé a Felvidékre egy több száz fős, német és magyar nemzetiségű civil lakosokból álló csoport Észak-Csehországból. A jórészt Dobsináról és Késmárkról származó, kizárólag civil, helyi lakosokból álló csoportot a német fennhatóság idején, 1944 őszén telepítették ki, többnyire szándékukkal ellentétesen, a közelgő orosz front miatt.

1945 tavaszától Pozsony mellett, Pozsonyligetfalun egy különleges, zárt tábort hoztak lére a csehszlovák hatóságok. Még véget sem ért a háború, amikor már elkezdték ide deportálni Pozsony és környéke magyar és német anyanyelvű lakosságát. A lakásukból elhurcolt családok soha többé nem kapták vissza ingatlanaikat. Tömegével, ezrével őrizték őket Pozsonyligetfalun, ahol ezek a családok rettenetes körülmények közé kerültek.

Százával, büntetlenül ölték a magyart s a németet

Ugyanekkor, 1945 nyarán indult el Prágából Pozsonyba a 17. számú gyalogezred katonái és tisztjei egy katonákat szállító vonattal hogy elfoglalják új állomáshelyüket Pozsony mellett, a ligetfalui tábor területén.

Ezek a katonák 1945. június 18-án – miután útközben, a morvaországi Přerovban várakoztak a továbbhaladásra – közös állomásra kerültek a hazafelé tartó, szintén ott veszteglő, német és magyar családokat szállító tehervagonokkal. Észlelték, hogy a másik vonat utasai németül és magyarul beszélnek. A civil utasok vasúti szerelvényeit ekkor Přerov városán kívülre irányították. A június 18-áról 19-ére virradó éjjelen ezután az úgynevezett Svéd sáncoknál legyilkolták a Pozsony felé tartó vasúti szerelvény utasait, összesen 267 embert (120 nőt, 72 férfit és 75 gyermeket és csecsemőt).

A legyilkolt embereket egy hatalmas, a közeli falu férfiaival megásatott tömegsírba temették.

Az ezred ezután folytatta útját Pozsony felé.

A pozsonyligetfalui táborba érkezve az ezred katonái – a tábor vezetőinek parancsára – tovább folytatták a mészárlásokat. Tömegével gyilkolták le itt is a nőket és a gyermekeket. Gyilkosságaiknak itt főleg németajkú férfiak, nők és gyermekek estek áldozatul. Ugyanezek az elkövetők lemészárolták egy Felvidékre hazatérő, korábban vélhetőleg amerikai fogságba esett magyar levente-csoport mintegy 90 tagját. A meggyilkolt fiúk többsége 13-17 éves volt.

Mivel 1947-ben Pozsonyligetfalun véletlenül feltártak – egy, a táborban kivégzett kommunista szimpatizáns után kutatva – a hatóságok egy tömegsírt, és azt a sajtó megírta, s mivel Morvaországban is kezdtek az emberek a Svéd Sáncokon levő tömegsírról beszélni, 1947. október 8–9-én a Přerov melletti Svéd sáncokon az állambiztonság és a terezíni katonaság alakulatai kihantolták a tömegsírban fekvő 267 holttestet.

Különválasztották a nők és gyermekek földi maradványait.

A férfiak holttestét jeltelen tömegsírban földelték el a přerovi köztemetőben. A gyermekek és nők maradványait krematóriumban elhamvasztották, majd e hamvakat az olmützi városi temetőben, két ládában, jeltelen sírhelyen temettték el.

Tizenöt kilót fogyott a történész

A példátlan rémtettet a přerovi múzeum korábbi vezetője, Frantisek Hybl tárta fel áldozatos munkával a rendszerváltás után.

Hyblnek több évtizedes munkájába került, mire a katonai levéltárakban végzett kutatásai alapján sikerült megtalálnia mind az – egyaránt jeltelenen sírba helyezett – přerovi, mind az olmützi temetőben titokban elföldelt áldozatok maradványait. A történtekkel való szembesülés, az, hogy a kivégzések alkalmából a magyar és német csecsemőket pisztollyal lőtték le, s így a nagyobb gyermekeket, valamint szüleiket is, és az, hogy évek múlva krematóriumban hamvasztották el a kiásott maradványokat, olyan mentális terhet jelentett a kutató számára, hogy 15 kilót fogyott ebben az időszakban.

Egy kiállításán, ahol bemutatta a történteket, bombamerényletet kíséreltek meg ellene.

Frantisek Hybl nemcsak a 267 holttest felkutatásában jeleskedett. Szülővárosában, Přerovban több kiállítást rendezett és két díszes albumot is kiadott az elhunytak tiszteletére. A Svéd Sáncokon kezdeményezésére azóta egy hatalmas vas keresztet állítottak a kivégzettek emlékére.

Olmützben, ahol a nők és gyermekek hamvait rejtegették a temető hátsó falánál, most egy művészi kivitelezésű emléktábla jelzi, kik nyugodtak itt méltatlan körülmények között. Mivel teljes családokat végeztek ki és a férfiak tömegsírja Přerovban volt (szintén a temető hátsó falánál, ahogy a 301-es parcella is a budapesti Új Köztemetőben), Hybl kezdeményezésére Olmützben kiemelték az elhunytak hamvait rejtő ládát, és azt Přerov temetőjében, egyfajta utólagos „családegyesítésként”, a férfiak tömegsírja mellé temették.

Mindkét temetési aktus ünnepélyes keretek között, egyházi szertartással kísérve történt meg.

Frantisek Hybl munkáját az utóbbi esztendőkben sokban kiegészíti egy fiatal přerovi festőnő, Anna Sypěnová tevékenysége. A festőnőnek a Svéd Sáncokon felállított keresztet ábrázoló művei díszítik a Hybl által írt albumokat. A művész egy teljes sorozatnyi festménnyel ábrázolta a Svéd Sáncokon meggyilkoltak kálváriáját.

Magyar keresztnevek a meggyilkoltak emléktábláján

Přerovban ma több márvány emléktábla is megörökíti a magyar és német családok emlékét. Az egyik táblán olvashatók a kivégzett nők és gyermekek nevei.

A nevek között számtalan, egyérteleműen magyar kereszt- és vezetéknév olvasható. A Svéd Sáncoknál elkövetett tömeggyilkosságról korábban készült dokumentumfilmből (Magukért itt nem felel senki! – 1995, Brády Zoltán, Tóth Péter Pál, Kapu-film). kiderül, hogy rengeteg német nevet viselő áldozat nem hogy beszélte a magyart, de magát a magyar nemzetiséghez is sorolta. A német nevű kivégzettek tekintélyes része többé vagy kevésbé beszélte anyanyelvünket is.

Németországból rendszeresen átjár egy csoport megkoszorúzni a meggyilkoltak emlékműveit. Frantisek Hybl-t a német köztársasági elnök 2017-ben a Német Szövetségi Köztársaság legmagasabb kitüntetéssel tüntette ki.

Magyarország most „zárkózott fel” Németországhoz Áder János kitüntetésével. Sajnos – a földrajzi távolságok miatt is – hazánkból egyelőre nem indult civil kezdeményezés a přerovi emlékmű látogatására, a sírhely gondozására.

Könnyebben látogatható az a Pozsony határában elhelyezett emléktábla, melyet a ligetfalui áldozatok és a kivégzett leventék emlékére emelt a Pozsonyligetfalui Emlékmű-előkészítő Társaság.

Népirtás Pozsonyligetfalun – MTVA-produkció tárta fel a tényeket

A Svéd Sáncokon és Pozsonyligetfalun ugyanazok az elkövetők végezték ki az ártatlan áldozatokat és a felelősök nevei is megegyeznek (lásd keretes anyagunkat!). A két helyszínen, azonos elkövetői kör által végrehajtott mészárlásokról, ezek összefüggéseiről és történeti körülményeiről készített tényfeltáró, túlélőket és szemtanúkat is megszólaltató dokumentumfilmet Népirtás Pozsonyligetfalun címmel Géczy Dávid filmrendező és Udvardy Zoltán újságíró, a hirado.hu. munkatársa.

Az alkotás producere Skrabski Fruzsina volt. A film az MTVA Magyar Média Mecenatúra program támogatásával készült. A filmben természetesen Frantisek Hybl is előadja eddigi kutatási eredményeit.

A dokumentumfilm számos díjat nyert. Az alkotás fődíjas lett az idei balatonfüredi Magyar Mozgókép Szemlén, a rövid dokumentumfilm szekcióban. (Szlovákia diplomáciai nyomást fejtett ki a magyar zsürire, így próbálva megakadályozni annak a filmet díjazó döntését.)

A filmet nemrég „a legjobb dokumentumfilm” kategóriában jutalmazták győztesként a Berlini Kiez Filmfesztiválon. Szintén fődíjas lett a film a szlovákiai EduFest Fesztiválon is. Ezt követően egy magukat történészeknek nevező csoport tagjai politikai nyomást fejtettek ki az Edu Fest zsürijére, hogy diszkvalifikálja a filmet. Miután ez nem sikerült, elérték, hogy a film ne kerüljön bemutatásra. Ugyanez a kör sikeres dezinformációval elérte, hogy a filmet programjába beválogató, cseh filmfesztiválon kizárják a filmet, teret adva annak a szlovákiai hírasztelésnek, miszerint az alkotás „gyűlöletet kelt”. Ugyanezt a hírt keltik a film lejáratására megírt, szlovákiai lapokban megjelentetett újságcikkek is.

Az alaptalanul rágalmazó írásokra (melyek szerzői a film egyetlen alkotóját vagy szakértőjét sem próbálták megszólaltatni, de a filmben nyilatkozó, Szlovákiában élő és ott egyetemen tanító, a szlovákot anyanyelvi szinten beszélő történészt sem) kitűnő színvonalú, igényes, jól dokumentált cikksorozatban válaszolt Szabó József külügyi szakértő, a ligetfalui tábor történetének a filmben is megszólaló, leginkább tájékozott kutatója.

Rózsát neveztek el Dunaszerdahelyen Hyblről

Frantisek Hybl humanizmusát fémjelzi az a nyilatkozat is, melyet kitüntetése alkalmából adott a felvidéki magyar internetes lap, a ma.sk  számára: