Zsuzsa Fekete szomorú.

Kendi Szabi emlékére ???
Akkoriban még dívott a Diósgyőr-Debrecen barátság, eljártunk szurkolni a Kassának, és Harcosok voltak az ultrák. Kispesten Illés Béla volt a legnagyobb király, a Vác pedig az élvonal bajnoka lett. Az NB I-ben tolta a Nagykanizsa és a Csepel, virágzott Akasztón a Stadler, mi meg éveken át boldogítottuk az NB II. Keleti csoportját, kivéve azt kegyelmi időszakot amikor hittel ordítottuk: „Tornyibarnajónapot! Győzni fog a csapatod!”. És győzött. ?
A DVTK elmúlt 30 évében talán soha nem vívtunk olyan izgalmas meccseket, mint a Kulcsár Sanyiék nevével fémjelzett időszakban, amikor az erdélyi magyarokkal felturbózott csapat adott nekünk szárnyakat. De lehettünk akár kutyaütő falábúak is a hétvégi bajnokin, néhány nap leforgása alatt úgyis megérett bennünk az elhatározás, hogy szombaton nekivágunk az országnak. Muszáj volt menni. Valami piszkált belülről, ami nem hagyta, hogy otthon tétlenkedjünk.
A fura nevű klubokhoz – Sényő Pa-Na Bt, Kabai Cukor FC Hajdúszoboszló, Gödöllő Naszálytej LC – két lehetőség volt eljutni a kilencvenes években: vagy bepattantunk krómlökhárítós Ladákba, (a menőbbek a Golf kettőbe) vagy befizettünk a bizonytalan kimenetelű „Kendi Tours-ra”, hogy megtegyük azt a kalandos néhányszáz kilométert. Hogy hol kötünk ki délutánra, csak a Jóisten tudta!
Kendi Szabi vagány belvárosi gyerek volt, amolyan szerethető Rejtő regényhős-alkat, apró stiklikkel. Aki mer, az nyer alapon úgy jutott buszokhoz, hogy egyszer középiskolai osztályfőnöknek, máskor meg a Regös néptánccsoport vezetőjének adta ki magát. Tudniillik nem volt olyan vállalkozó Borsodban, aki diósgyőri szurkolóknak buszt adott volna bérbe az idegenbeli túrákra. Ódzkodásuknak nyomós oka volt: ritkán értünk haza épségben, meg hát a társaság is elég heterogénnek bizonyult.
Ott voltak a buszon Miskolc jeles proletárjai: az évtizedek múlva legendává vált Vasfogú Bálint, Taki, akit később hosszú időre elnyelt a tömlöc a felsorolhatatlan mennyiségű bűnlajstromáért, Anti, aki Tiszakécskén nyakánál fogva emelt fel egy rendőrt, hogy megszerezze a cipőjét, Gégés, aki műtétje okán csak gégemikrofonján keresztül énekelhette a Diósgyőr-indulót, BKV, a Pestre szakadt villamosvezető, Göri, akinek az ökle keményebb volt, mint Rockynak, Elek, a leglazább huligán, Ropi, a valaha létezett leglojálisabb rendőr, és „Kistombác” aki negyven fokban hullarészegen képes volt még az NB I-es feljutásunkat is átaludni.
Szóval megjelent reggel az ITC parkolójában a Kendi Szabi által rendelt busz. Szabolcs jó szívének köszönhetően, a hátsó ülésekre még felszállingózhatott néhány szociálisan rászoruló, félkómás szurkolótársunk, aki péntek este elitta a havi kosztpénz megmaradt részét. Minimum egyórás késéssel nekilódultunk az útnak, hogy három kilométerrel odébb, Hejőcsabán már magán kívül ordítson a busz úri közönsége: „álljunk meg egy kocsmánál éjaéjaó, álljunk meg egy kocsmánál ájéaéjaó”! Az illemet mindenki jól ismerte: csak úgy gyújtottak rá a fiúk a buszon, ha már loptak valahonnan hamutartókat. „Kultúrbusz, kultúrbusz – skandálták ilyenkor, hiszen rendkívül büszkék voltak, hogy nem a padlóra hamuznak. Ez a kiváló magaviselet sem volt mindig elég. Néhány buszsofőr idejekorán idegösszeroppanást kapott. Az első sorból éltem át, amikor az egyik nagyváros közepén a slusszkulcsot eldobva elszaladt a megfélemlített sofőr, miután azzal a nyomós indokkal, hogy „piros az Isten” rákényszerítették a diósgyőriek: menjen át minden piros lámpán.
A „Kendi Tours-szal” kaland volt az élet. Szabi vezetésére a laissez faire – stílus volt jellemző: hagyta, hogy úgy törtjének a dolgok, ahogy történniük kell, és így volt jó, legalábbis így emlékszem harminc év távlatából.
Drága Szabi! Örökre megőrzöm emlékeimben a gyönyörűszép szívedet, a melegbarna szemedet, a sok nevetést, az ezernyi virágcsokrot, a mozdulatot, amivel elővarázsoltad a benzinkútnál a kedvenc csokim. Utólag is köszönök mindent, és remélem, hogy a Mennyország Tours-ra váltottál jegyet!
Isten legyen Veled!
(Fekete Zsuzsa)