A Mikroelektronikai Vállalat – konteó

 

A kívülállók számára a mérnöki tudományoknál, a számok és képletek világában élők munkájánál szárazabb tevékenységet elképzelni is nehéz. A kék (esetleg fehér) köpenyben a próbapadok fölé hajló, majd gondterhelt arccal jegyzetelő férfiak és nők látványa mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy a külső szemlélőben izgalmat váltson ki – gondolnánk, ha nem konteós aggyal vizsgáljuk a dolgokat.

Napra (továbbá órára és percre) pontosan 25 évvel ezelőtt az újpesti tűzoltóság ügyeletén megszólalt a riadó: a Fóti út egyik ipari telephelyéről tüzet jelentettek. A magyar műszakiak egyik büszkesége, a tudományos kutatással és fejlesztéssel foglalkozó, nemzetközi színvonalú Mikroelektronikai Vállalat 2400 négyzetméteres, speciális „T” csarnoka lángokban állt.


Olvasóink jelentős hányadának technikai előképzettsége kimerül abban, hogy reggelente biztonságosan bekapcsolja a kávéfőzőt és áramütés veszélye nélkül izzót tud cserélni a nappali mennyezetén lógó csillárban, viszont a gyermekkorú hozzátartozó kérdésére („Mi az, hogy mikroprocesszor?”) a legtöbbünk már a fejét vakarva keres valami hihető kibúvót, s gondolatban elátkozza azt a percet, amikor a középiskolai fizika-fakultáció helyett a második emeleti folyosó ablakából a csajok tornaóráját stírölte.

Bocsánat a személyes részleteket is tartalmazó szálért; csak azt akartam finoman felvezetni, hogy a poszt érdemi részének megértéséhez egy kis műszaki-történelmi-politikai háttérmegvilágítás elengedhetetlen.

1.) Előzmények

A második világégést követően (nem utolsósorban ennek tulajdoníthatóan) a műszaki kutatás-fejlesztés kiemelt figyelmet vívott ki magának a (gazdaság- és katona)politikai vezetők részéről. Az első világháború után a szövetségeseknek Adolfékat is anyagháborúval sikerült legyőzniük (roppant leegyszerűsítve: minél több és minél jobb minőségű hadianyagod van, annál nagyobb az esélyed arra, hogy az ellenség fogja előbb feldobni a talpát), tehát Moszkvától Budapesten át Washingtonig a leghülyébb pártfőtitkár, elnök és tábornok is tudta, hogy alkalomadtán a technikai tudományokba fektetett minden kopejka, fillér és cent emberéleteket menthet meg (a saját oldalon), illetve emberéleteket vehet el (remélhetően a másik oldal táborából).

A negyvenes évek végétől kezdve a komancsok idehaza is bevezették a szovjet típusú (államosított, majd vaskézzel centralizált és szoros katonai, illetve titkosszolgálati ellenőrzés mellett működő) ipari fejlesztési hálózatot. Beszervezték a háborút túlélt (és túlságosan nem kompromittálódott) műszaki értelmiséget, majd – a jó öreg méz vs. korbács módszerrel történt komplex ösztönzéssel – az ipar különféle szegmenseinek megfelelő kutatóintézetekbe terelték őket. Ezekben az volt a roppant egyszerű feladat, hogy tudásuk legjavát adva tegyenek meg mindent a győzedelmes proletár internacionalizmus (magyarul: a Szovjetunió) katonai-műszaki elsőbbségének biztosítása érdekében.

A fentiek szellemében 1949 és 1958 között egymás után jönnek létre az olyan intézmények, mint a Műszeripari Kutató Intézet, a Méréstechnikai Kutató Labor, a Vegyipari Kutató Intézet, no és a már 1949-ben megalapított – és történetünk szempontjából releváns – Távközlési Kutató Intézet (TKI).

Láthatjuk, hogy az elvtársak nem költöttek túl sokat kreatívokra; az elnevezésekkel ugyanúgy nem szaroztak, mint a rendszer vélt (vagy valós) ellenségeivel.

Amúgy a civil hangulatú intézménynevek senkit ne tévesszenek meg; mindegyikük fő csapásiránya a katonai célokra (is) felhasználható újítások, találmányok és korszerűsítések papírra vetése, majd a nullszéria legyártása volt.

1953-ban (konspirációs és egyéb megfontolásokból) a TKI-ból leválasztják azokat a tevékenységeket, amelyekről nem ordít mérföldekre, hogy katonai fejlesztés. Létrejön a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet (HIKI), ahová – többek között – a még gyerekcipőben járó hazai elektronikai iparral összefüggő fejlesztések kerültek (akkor még inkább rádiótechnológiának hívták). A fejlett országokban akkoriban kezdtek combosodni a félvezetőkkel kapcsolatos kutatások, s ebből a tortából a HIKI is szeretett volna hasítani magának egy szeletet.

A hatvanas évektől már bízvást beszélhetünk mikroelektronikáról: megjelennek az integrált áramkörök, tökéletesednek a tranzisztorok, majd 1971-ben az Intel nyilvánosságra hozza az első, egyetlen szilíciumlapkára integrált mikroprocesszor kifejlesztésének tényét.

A keleti titkosszolgálatok ipari hírszerzéssel foglalkozó szakemberei nem tétlenkedtek: 1973-ra egész csinos dokumentációt sikerül minderről beszerezniük, no és arról se feledkezzünk meg, hogy a mérnöki visszafejtés tudományában (akkoriban még nem reverse engineering-nek nevezték) a magyarok elég szépen teljesítettek. 1975-ben a HIKI-sek (Keresztes Péter és Simon Zoltán vezetésével) „feltörték” az Intel 8080-as jelű mikroprocesszorát.

Reverse engineering – körülbelül az a mérnöki tevékenység, amikor egy szerkezet (gép, berendezés, vegyület, stb.) működési és elkészítési elvét, hatásmechanizmusát úgy fejtik meg, hogy magát a kész szerkezetet tanulmányozzák és reprodukálják, az eredeti tervrajzok, számítások, kísérletek és kutatási dokumentáció nélkül.

A nyolcvanas évek első fele a digitális integrált áramkörök és a 32, majd a 64 bites processzorok korszaka. A legmagasabb gazdaságpolitikai szinteken (emlékszik még valaki az Állami Tervbizottságra?) ekkor születik meg a döntés: létre kell hozni a „nagyipari” magyar digitális integrált áramkör-gyártást, s az ezzel összefüggő kutatások és fejlesztések laboratóriumát. Minderre első körben kétmilliárd (!) forintot biztosítottak.

Gyorsan hozzáteszem, hogy ez a forint nem a mai forint ám; vásárlóerőben nyugodtan számolhatjuk a mostani harminc-, vagy inkább negyvenszeresét.

A HIKI és a hajdani Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. humán és műszaki bázisán 1983-ban (a Mikroelektronikai Kormányprogram értelmében, kormányhatározattal) létrejön mai főszereplőnk, a Mikroelektronikai Vállalat. Az új intézmény ötletgazdája és legnagyobb pártfogója Sándory Mihály, a Mérés- és Számítástechnikai Kutató Intézet egykori tudományos igazgatója volt.

2.) A COCOM

Mielőtt továbbmennénk, pár gondolat erről a betűszóról, ami talán ismerős lehet azon olvasóinknak, akik már 1990 előtt is odafigyeltek a gazdaságpolitikai hírekre.

A nyugati szövetségesek a világháború után hozzák létre a COordinating COMmittee for Multilateral Export Controls nevű bizottságot (Többoldalú Exportellenőrzést Koordináló Bizottság), melynek az volt a célja, hogy meggátolja mindazon nyugati termékeknek (eljárásoknak, technológiáknak, egyszóval tudásnak) a kommunista uralom alatti országokba (főleg a Varsói Szerződés tagállamaiba) történő exportálását, amelyek katonai-stratégiai célra is felhasználhatók. Ezek közé tartozott (a teljesen nyilvánvaló fegyvereken és haditechnikán túl) minden komolyabb műszaki fejlesztés és csúcstechnológiai termék, a kompjúterek vezérelte szerszámgépektől a személyi számítógépeken át a digitális telefonközpontokig.

A COCOM-lista kijátszására a keleti titkosszolgálatok egész apparátust tartottak fenn, amelyek közül a leghíresebb a KGB Nyolcadik Főigazgatóságán belül működő, úgynevezett X-osztály, valamint a keletnémet Stasi WT (Wissenschaft und Technik, vagyis Tudomány és Technika) részlege. Ami a magyar Állambiztonsági Szolgálatot illeti, ott a III/I-es Csoportfőnökség 5-ös osztálya foglalkozott a tudományos és műszaki hírszerzéssel.

A listát (a tudományos haladás függvényében) folyamatosan frissítették; Magyarországgal szemben 1992-ben szüntették meg a megszorításokat, maga a COCOM 1994-ben szűnt meg, illetve alakult át – de ez már nem tartozik posztunk fókuszába.

A Mikroelektronikai Vállalat nem élt meg túlságosan hosszú életet, noha minden nagyon szépen indult. Az illetékes szakértők büszkén mondogatták, hogy ha minden szépen alakul, ha nem lesz semmi probléma, akkor 1988-ra a magyar integrált áramkör- és PLD-gyártási kapacitás (Programmable Logic Device, vagyis programozható integrált áramkör) világszínvonalú termékek előállítására lesz alkalmas. Az elképzelések szerint Magyarország 1990-re valóságos mikroelektronikai nagyhatalommá – ugye, milyen mulatságosan hangzik..? – válhatna.

Nos, probléma, az lett. Nem kicsi; nagy.

3.) A tűz

Ahogyan azt a bevezetőben már mondtuk, 1986. május 26-án reggel 6 óra 4 perckor a Budapesti IV.-XV. kerületi Tűzoltóparancsnokság kapja a riasztást, hogy a Fóti út 56. szám alatt „ég a Mikroeletronika”. Első körben három kocsival és 12 tűzoltóval indulnak a helyszínre, de hamarosan kiderül, hogy a helyzet sokkal komolyabb: a riasztási számot (laikusoknak: a tűzeset súlyosságát jelző kódot) 14 perc alatt – lépésenként – a kezdeti 1-esről 5-ösre emelik.

Fél hétkor már négy, tíz perccel később pedig már hat tűzoltócsoport (összesen 140 fővel) van a helyszínen, akik három vízágyúval és kéttucatnyi különleges fecskendővel próbálják menteni a még menthetőt. Az oltást nehezítette, hogy a tűz hatására (a T-csarnokban található vegyszerek miatt) mérgező gázok is képződtek, valamint több robbanás is bekövetkezik. Több tűzoltó és MeV-alkalmazott is rosszul lesz, illetve megsérül; őket kórházba szállítják.

Végül 10 óra 10 perckor a helyszíniek parancsnoka azt jelenti a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság Központi Ügyeletének, hogy a tüzet eloltották, jöhetnek a tűzvizsgálók (ők azok, akik – sok más egyéb mellett – a tűzesetek okát, terjedését, fészkeit, satöbbit veszik górcső alá). Persze megjelennek a rendőrök és az állambiztonságiak is, mindenki a saját eszközeivel és módszereivel. Egyes visszaemlékezések szerint nemcsak magyar, hanem orosz szó is hallatszott – de erről kicsit részletesebben a konteók kifejtésénél…

És még csak annyit, hogy – megbízható forrásaink szerint – a tűzoltók között nem volt egyetlen olyan sem, akit nyugdíjból rendeltek volna vissza…

4.) A hivatalos verzió

A tűz okaként a jegyzőkönyvekbe végül a „műszaki berendezés rendellenes működése miatt keletkezett rövidzárlat” semmitmondó kifejezés kerül; forrásaim egyike sem tudja, hogy emberi mulasztást megállapítottak-e, illetve nevesített személyi felelősségről sem hallottak.

A konkrét, azonnali anyagi kárértékkel kapcsolatban elég sok számadat röpköd: az egymilliárdtól a négymilliárdig mindenről beszéltek, ami az elmarad haszonnal és az erkölcsi kárral együtt megközelítheti az öt-hét milliárdot is. Mindenesetre nagyjából egy év elteltével a brit Lloyd’s-tól a magyar állam 50 millió dollárt inkasszál (a létesítmény ennyire és ott volt biztosítva).

1987-ben az 50 millió dollár (figyelemmel az akkori átváltási arányokra) nagyjából 2,5 milliárd forintot ért, vagyis a MeV kábé annyira volt biztosítva, mint amennyibe – hivatalosan – négy évvel korábban az egész projekt került.

Akárhogyan is volt, tény: a MeV megsemmisülése után semmiféle próbálkozás nem volt a hazai mikroelektronikai ipar (és kutatás-fejlesztés) újjáélesztésére.

Az esetről nagyon kevés (és nagyon szűkszavú) hír látott napvilágot, s túl nagy érdeklődés sem volt tapasztalható az emberek részéről. Mindez talán azzal is magyarázható, hogy akkoriban (emlékeztetőül: 1986 májusát írjuk) mindenki a csernobili nukleáris katasztrófáról, ennek várható (vélt vagy valós) következményeiről susogott; ezzel összehasonlítva egy újpesti gyáregység leégése érthetően nem ütötte meg az általános ingerküszöböt.

5.) A konteók

És (jójó, tudom, „és”-sel nem kezdünk mondatot…) akkor lássuk, hogy a pesti konteósok mit bírtak kikövetkeztetni a fenti eseménysorból.

5.1.) Biztosítási csalás volt

A jó öreg magyar kreativitás 25 évvel ezelőtt is tökéletesen működött. A tűzeset előtt a MeV teljes mikrocsip-gyártó kapacitását – természetesen a legnagyobb titokban, megbízható emberek és az Állambiztonsági Szolgálat munkatársai segítségével – kipakolták a „T”-csarnokból, s az ultramodern gyártósort valami gagyi cuccal helyettesítették. Persze odafigyeltek arra is, hogy azért maradjanak olyan alkatrészek, amelyek később bizonyítékként szolgálhatnak ahhoz, hogy tényleg a sokszázmilliós gépek és laboratóriumi eszközök semmisültek meg.

A tüzet alapos tervezőmunka előzte meg: mindent előre kiszámítottak, sőt (a szocialista humanizmus jegyében) még arról is gondoskodtak, hogy emberéletben ne essen kár – ezért időzítették az egészet hétfő hajnalra. A hétfői nap kiválasztása azért is történt, mert az ezt megelőző hétvégén (május 24/25) mindent szépen elő lehetett készíteni.

A Lloyd’s hiába küldött már május 27-én két biztosítási nyomozót, egy teljes rendszer ellen nem nagyon volt mit tenniük; elkérték ugyan a jegyzőkönyveket, meghallgattak szemtanúkat, aprólékosan átnézték a szakértői jelentéseket, s még a helyszínre is kimentek – kénytelenek voltak lenyelni a békát és végül kicsengetni a biztosítási pénzt… A magyar állam valódi, a tűzesettel kapcsolatos veszteségei a Lloyd’s által kifizetett lóvé kábé 8-10%-át tették ki (nagyjából 200 millió forintot), ami igazán nem rossz üzlet…

5.2.) Az amerikaiak voltak

A jenkiknek teleszaladt a zsákjuk azzal, hogy a szocialista tábor ipari-műszaki hírszerzése rendszeresen kijátsza a COCOM-lista legkényesebb (katonai célra is felhasználható) tételeire kimondott tiltásokat, s a magyar ipar olyan minőségi mikroelektronikai cuccok fejlesztésébe és gyártásába fogott, amelyek (többek között) a szovjet rakétatechnológia szívét-lelkét jelentik.

Eleinte még diplomáciai csatornákon próbálták jobb belátásra bírni Moszkvát és Budapestet, de a szovjet és magyar politikai vezetés egyaránt megjátszotta a hülyét: nem is értjük, mi a problémája Washingtonnak… A tudományos kutatás nálunk is gőzerővel folyik, és hol írja azt, hogy magyar vagy szovjet fejlesztők nem dolgozhattak ki (amerikai kollégáiktól teljesen függetlenül) mikrocsip-technológiát?!

Na, az amerikaiak bepöccentek (ne feledjük, a keményvonalas Reagan-éra kellős közepén járunk) és – nem először – különleges műveletet kezdeményeztek Európa szívében.

5.3.) A szovjetek voltak

A nyolcvanas évek közepére a magyar különutas politika kezdte nagyon piszkálni a szovjetek csőrét. Abba is nehezen nyugodtak bele, hogy nálunk van GMK, vállalkozási lehetőség (gondoljunk a lángossütőkre és hamburgeresekre, a maszek zöldségesekre, butikosokra, fodrászokra és társaikra), nem szerették a liberális magyar útlevélkibocsájtási gyakorlatot sem, de a moszkvai biztosítékok akkor égtek le igazán, amikor a kágébés-géerus fiúk rájöttek, hogy a MeV stikában elkezdett saját szakállára is ügyködni.

Hogy ezalatt mit kell érteni? Nos, például azt, hogy a fejlesztések legújabb eredményeiről Budapest néha „elfelejtette” tájékoztatni Moszkvát. Vagy azt, hogy a két mikrocsip-gyártósor közül csak az egyik dolgozott a dicsőséges Szovjet Hadsereg „védekező radarjainak” (ez volt az interkontinentális ballisztikus rakéták eufemisztikus neve), a másik bizony tényleg a magyar (civil) ipar szükségleteit volt hivatott kielégíteni.

Innen kezdve a forgatókönyv szinte betűre megegyezik az előző USA-verzióval: a szovjet Specnaz különleges egysége (a KGB által már korábban beszervezett magyar ügynökökkel karöltve) büntető jellegű szabotázst hajtanak végre Újpesten, s a végén még gúnyosan céloznak is arra, hogy legközelebb talán teljesíteni kéne a nemzetközi vállalásokat..

5.4.) A Moszad volt

Azt már említettük, hogy a MeV-ben legyártott mikroelektronikai kütyük jelentős része szovjet rakétákban (és más haditechnikai eszközökben) landolt. Ezek közül jó pár viszont a hagyományosan szovjetbarát közel-keleti államok (elsősorban Szíria) hadseregeihez került, aminek – érthető módon – Izrael nem nagyon örült.

A MeV-nél nem csak a szovjetek, hanem a zsidó állam is rendelkezett úgynevezett „operatív pozíciókkal”, ezért biztosra mentek. A tűzeset előtt még ők is megpróbáltak üzenni a magyar illetékeseknek, de ennek nem volt foganatja.

Csak tájékoztatásul: Magyarország 1967-ben (a hatnapos háborút követően, szovjet utasításra) szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel, amelyeket teljes körűen csak 1989-ben állítottak vissza.

Amikor Tel-Aviv látja, hogy Budapest a füle botját sem mozgatja, s a kiváló minőségű magyar mikrocsipek továbbra az Izraelre irányuló szír rakéták agyát irányítják, megszületik a döntés, s egy Moszad-kommandó (magyarországi segítők, úgynevezett szajjánok közreműködésével) végrehajtja a pedagógiai célzatúnak szánt gyújtogatást.

A konteó-változatok (és a poszt) végén még egy rövid történet:

Az egyik forrásom felhívta a figyelmem néhai dr. Valkó Ágnes esetére, aki a MeV egyik kutató-fejlesztő mérnöke volt, s aki a komplex feladatok ellátására kifejlesztett metál-oxidos áramkörök specialistájakét szerzett nevet magának. A kutató 1987-ben (negyvenedik életévében) tisztázatlan körülmények között hunyt el, s – legalábbis forrásom szerint – egyike volt azoknak, akiket a Lloyd’s nyomozói ismételten meg szerettek volna hallgatni a baleset után, ezúttal Londonban. A kiutazásra (a haláleset miatt) már nem kerülhetett sor…

Mielőtt felhívnám az olvasókat a megszokott szavazásra, szeretnék köszönetet mondani azoknak a forrásaimnak, akik információkkal segítettek a poszt megírásában, s akik arra kértek, hogy még a nickjüket se hozzam nyilvánosságra – ők tudják, miért…https://konteo.blogrepublik.eu/2011/05/26/a-mikroelektronikai-vallalat-konteo/