Szorongás, pánik, depresszió
Hogy alakult a folytatás?
A négy kilométerből hét lett, a heti pár alkalomból mindennapi tevékenységgé vált a futás. Ha nem tudtam menni, rosszul éreztem magam. Feszültségoldásnak kiváló volt, de rá kellett jönnöm, hogy nem lehet megoldás a feszültségeimre csak a futás. Gimnazista koromtól fogva a mindennapjaim része volt a szorongás, aztán jött a pánik és olykor teret nyert magának a depresszió is. A futás kiváló eszköz volt, de nem megoldás, sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy más módon is segíteni tudjak magamon és elinduljak az önismeret, az önfejlesztés útján. Például olyan színházi tevékenységgel, amelynek során a saját történeteinket játsszuk el.
Mi volt az önismereti folyamat legfontosabb tanulsága?
Talán az, hogy lehet változni. Én azt hittem, hogy már úgy maradok, de aztán megtapasztaltam, hogy belátásokkal, felismerésekkel közelebb tudok kerülni önmagamhoz és hogy nem törvényszerű ezekkel a szorongásokkal, ezzel az önbizalomhiánnyal leélni az életemet. Arra is rájöttem, hogy a testi és lelki egyensúly ugyanolyan fontos, létezik a testedzésfüggőség, ebbe nem akartam beleesni, ezért egyre tudatosabbá váltam ebben is.
Merre haladt tovább a futáshoz való viszonyod?
A mindennapi hét kilométer helyett lett napi tíz kilométer, majd amikor a lengyelországi Poznanban, ahol Erasmus ösztöndíjjal tanultam az egyetemen, csak a hangulat kedvéért, lefutottam életem első félmaratonját – 1:47 lett az időm, cipőnek pedig egy papírtalpú dorkót használtam –, volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy a futás hova juttat el mentálisan. Olyan helyekre ástam le önmagamban, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Nem sok tevékenységgel jutok el eddig a mélységig.