Holnap, október 27-én lenne 70 éves a férjem: Furmann Imre. Jogász volt, politikus és költő. Apa, társ, barát. Nagy nevettető, sokakat bátorító, némelyeket megbotránkoztató. Két vers. Az egyik a legelső kötetéből, a másik a legutolsó.
Barátaimnak
Otthon kellene lenni végre,
egy verssorban, vagy valaki
szembogarában,
egy kézfogásban, vagy csak
egy kocsma zugában,
de otthonra lelni végre,
csókban, ölben, ölelésben,
s ha kell akár egy kés nyelében.
A belülről irányított ember
Figyelem a fejleményeket magamban.
Máj-rák feltéttel, bocsánat: áttéttel.
A rákok irányítanak, persze ők is én vagyok.
Ha édeset kívánnak, akkor azt kapnak,
ha savanyút, akkor azt.
Különben belém marnak.
Így lettem már hónapok óta befelé néző,
belülről irányított.
A kinti lét már súlytalan.
A benti lét a fontos addig,
ami még hátra van.
A szív kinyílik, belefér minden,
az is, ami egymással ellentétes.
Visznek vissza az időben.
Ismerős tájak, történések.
Minden kis részletet újraélek.
Nem haragszom rátok rákok.
Nyugalomra intetek, mikor még fölhorgadnék.
Előttem ismeretlen táj.
Mögöttem tomboló káosz.
Emberek!
Ne féljetek, és ne hagyjátok, hogy a szennyes víztömeg
még Noé bárkáját is elvigye,
magával ragadva népet, népeket.
Lehet, hogy egy fekete-fehér kép erről: 1 személy és szakáll