Miskolc. Misley Zoltán és Várady Aranka gyermeke 13 éves volt, amikor tejért indult a Búza téri Vásárcsarnokba iskola után. Soha többé nem ért haza… A piros kannája állítólag még napokig ott hevert az utcán…

Misley Emese (1943–1956. október 26.) miskolci diáklány, az 1956-os forradalom legfiatalabb áldozata.

Misley Zoltán és Várady Aranka gyermeke 13 éves volt, amikor tejért indult a Búza téri Vásárcsarnokba iskola után. Soha többé nem ért haza… A piros kannája állítólag még napokig ott hevert az utcán, ahol a halálos lövés érte.

Garamszegi Ilona, a kis Emese barátnője így emlékezett vissza a szörnyű napra:

„Édesapja jött át hozzánk zokogva, megrendülten mondta: Emese meghalt. Még most is futkos a hátamon a hideg, összeszorul a szívem. […] október 23. számomra Misley Emese halálát jelenti.” (Észak-Magyarország, 2015, 244. szám)

Az eltévedt lövések a fején és a szívén érték. A Deszkatemetőben temették el, (jóval) később emléktáblát helyeztek el a Munkácsy utca 1. szám alatti ház oldalára. Az emléktábla megkoszorúzása minden évben része az ’56-os megemlékezéseknek.

A fegyvertelen tüntetők között 16 ember vesztette életét…

1956. október 22-én az egyetem hallgatói vitaestet tartottak, melynek során a diákság összeállította 11 pontos követelését. A Dimávag dolgozói is összeállították a maguk 17 pontját, ami az egyetemisták pontjaival egyeztetve 21 pontra duzzadt.

Gerő Ernő aznap esti rádiós beszéde nem nyugtatta meg a kedélyeket. Ellenforradalomként emlegette a történteket, a benne részt vevőket pedig sovinisztának, antiszemitának, reakciósnak és népgyűlölőnek minősítette.

Földvári Rudolf, a megyei pártbizottság első titkára már ekkor felkészült a rend helyreállítására, a radikális tüntetők ellen a fegyverhasználatot is elképzelhetőnek tartotta. Készenlétbe helyezte a karhatalmi erőket.

Október 24-én vonultak át a szovjet csapatok városunkon. Több helyen „zavargatták” őket, feltartották, megdobálták, provokálták az egységeket. Csak a magyar honvédek – Zombori Sándor alezredes vezetésével – erélyes fellépésének köszönhetően nem lett vérontás a dologból. A tüntetők több helyen a városban leverték a vörös csillagot, sokan Pestre szerettek volna indulni a forradalmárokhoz.

Október 25-e fordulópontot jelentett, ekkor ismerték fel Magyarország akkori vezetői, hogy a forradalom országos és nem egy szűk kisebbség lázongása. A Dimávag és az egyetemi diákok küldöttsége Pestre utazott – Földvári társaságában –, ahol Nagy Imre fogadta őket.

Ezalatt Miskolcon 30-40 ezer fős tömeg gyűlt össze, amelyet az egyetemvárosba irányították, ahol Nagy Attila miskolci színművész mondott beszédet. Végül a Petőfi-szobornál fejeződött be az aznapi demonstráció.

Október 26-án került sor a miskolci sortűzre. Előző nap Pestre igyekezett pár fiatal, akiket a klementinai reptérnél elkaptak az ávósok, és bebörtönözték őket. Ez a hír elterjedt a városban, ezért a tüntetők a városi rendőrkapitányság elé vonultak kiszabadításuk végett. Itt nem találták a foglyokat, ezért a ÁVH megyei centrumába, a mai megyei rendőrkapitányság épülete elé mentek. Ezt látva az államvédelmisek a foglyok nagy részét a hátsó kijáratokon elengedték, mert megijedtek a tömegtől. Öt fogvatartott maradt, végül őket is elengedték a nagy nyomás hatására. A tüntetők nem hitték el, hogy nincs több forradalmár az épületben, több pletyka terjedt az emberek között. A tömeg egyre csak nőtt…

A Búza téren hetivásárt tartottak, ahol sok diák is tartózkodott, mert a forradalom miatt tanszünetet rendeltek el. A reggeli 200 ember 8-9 ezer fős tömegre duzzadt. Rengeteg vidéki is érkezett a helyszínre szerte a megyéből. Az egyre izgatottabb, feszültebb helyzetben Antal Gyula törzsőrmester a kapuvasba lőtt figyelmeztető lövést leadva. Ekkor őt a tüntetők kiemelték, lefegyverezték és a Tanácsházához vitték.

A szemközti laktanyából is felszólították az államvédelmiseket, hogy engedjék be a tömeget a társaik kiszabadítása érdekében. Erre ők nem reagáltak, így a felhergelt emberek benyomták a kapukat. Ekkor az ablakokból és a környező épületek tetejéről is tüzet nyitottak a fegyvertelen tüntetőkre, és több gránátot is dobtak közéjük. Ezek 16 ember halálát és legalább 80 személy súlyos sérülését okozták…

A lövések után az emberek a szemben lévő laktanyából kértek segítséget. Zombori Sándor alezredes alig tudta visszafogni embereit, akik a kegyetlen pusztítást látva elégtételt akartak venni az ÁVH-s mészárosokon.

Gáti Gyula rendőr őrnagy – a munkástanács küldöttjével, Miklós Zoltánnal – a kapitányságról megpróbált kijutni az épületből és eljutni az LKM-be, hogy az ottani nemzetőrparancsnokok segítségét kérje a tömeg megnyugtatása végett. Azonnal felismerték őket, az épületből ezúttal tényleg csak figyelmeztető lövéseket adtak le, ami most már csak olaj volt a tűzre.

Miklóst egy munkatársa igazolta és kimentette, de az őrnagy hiába bújt el egy közeli pincében a tüntetők elől, megtalálták. Gátit eszméletlenre verték, majd egy autó után kötötték, így vontatták a Zenepalotáig, ahol felakasztották.

Ezek után érkeztek meg az ormosi és a rudabányai bányászok erősítésként a rendőrség épületéhez. Nem sokkal később meg is ostromolták azt, a rendőrök és nemzetvédelmisek az emeleten barikádozták el magukat. Több ávóst és rendőrt meglincseltek. A bajok igazi okozói, a végzetes parancsokat kiadók ekkorra már elmenekültek, hátrahagyva a bajban társaikat. Látva a helyzetet, a káoszt és a további lincseléseket meg akarta akadályozni a szemközt állomásozó honvédség.

„Zombori Sándor alezredes utasítására a Bocskai laktanyából Tusor János és Hajdu Károly főhadnagyok vezetésével egy szakasz kiskatona sietett a főosztály épületébe, majd onnan 22 államvédelmi sorkatonát, két tisztet és tiszthelyettest kísértek át a laktanyába.”

(Kis József: Miskolc 1956 [Miskolc, 2016, dr. Kriza Ákos], 43.)

Antal Gyula sem kerülhette el sorsát, másnap a Tanácsházára berontó tömeg az épület ablakán dobta ki, majd meglincselte…

A történet végét ismerjük, a forradalmat leverték, kegyetlen megtorlás vette kezdetét. Az utána következő „gulyáskommunizmus” pedig elaltatta az embereket. Sajnos sokakat máig altatja…