http://https://www.youtube.com/watch?v=5k_8s6M8vUo&t=3sBán és Forgács mintegy ötszáz órányi, 8mm-es kamerával rögzített filmfelvételt, illetve több mint kétszázötvenezer családi fényképet archivált az első világháborúval lezárt korszaktól egészen 1988-ig.
Állami támogatást szereztek nemcsak kutatásaik finanszírozására, de a gyűjteménybővítést segítő újsághirdetések vásárlására is. Mivel az amatőr fotó- és filmtörténet jelentős része ekkorra már odaveszett, a PFFA a legérzékenyebb és legritkább dokumentumokra helyezte a hangsúlyt: a háború előtti családi fotóalbumokra és az 1960-nál korábbi családi filmekre. A Fővárosi Fotó Vállalattal (Főfotó) kialakított együttműködésüknek hála korabeli lakossági fényképeket is gyűjteni tudtak, ezzel lehetővé téve a szocialista értékrendszer vizsgálatát.
A megőrzésen túl a PFFA kutatói életútinterjúkat készítettek az amatőrfilmek szerzőivel, illetve hozzátartozóikkal, hogy feltárják a gazdag családi történetek kontextuális részleteit, és megismerjék a készítők viszonyát a filmezéshez. Bár a vizuális anyagokra összpontosítottak, örömmel fogadtak olyan adományokat is, mint családfák, filmnaplók, a filmezéshez kapcsolódó bármilyen emléktárgyak. A vizuális antropológia területén mozogva felfedezték az amatőr képalkotásban rejlő etnográfiai ismeretanyagot, ami a területen végzett számos akadémiai tanulmányt eredményezett. Együttműködtek elismert szakértőkkel, publikálták azok kutatását, nemzetközi kapcsolatokat építettek annak érdekében, hogy újraélesszék Magyarországon a kultúrtörténet tudományágát és előtérbe helyezzék a vizuális médiumokat.
Bán és Forgács már korán megértették, hogy a hétköznapi kultúra megismerésével lehetséges a szocializmus tabuinak megkérdőjelezése, előbbi azonban az általuk gyűjtött vizuális nyomok nélkül elképzelhetetlen. Számukra a privát világos kiállást jelentett a nyilvános, és így hivatalos történelmi narratívákkal szemben – ez a hozzáállás alapvetően határozta meg a személyes narratívák archiválására irányuló törekvésüket. Válaszuk a Kádár-kor által erőltetett modernizációra a mindennapi történelemmel kapcsolatos tudatosság növelése, a múlt és a jelen feldolgozásához szükséges tudás felhalmozása volt. A személyes dokumentumok megmentésével a létrejövő archívum az állampolgár-elvtársakat újra privát individuumokként tette láthatóvá, és feltámasztotta a magyar nagypolgárságot.
Kiváltképp az interjúk szenteltek figyelmet az amatőr filmkészítők megélt tapasztalatainak, még bíztatva is őket, hogy reflektáljanak saját alkotótevékenységükre. Azzal, hogy a fotóst és a filmest a történelem szervezőjeként, házi antropológusként ismerték el, visszaadták az ágenciáját, egy olyan korban ráadásul, amely során az individualitás elnyomása volt jellemző.
A munkájuk tehát nemcsak az alternatív historiográfia kezdetét jelentette, de az amatőr médiaörökség elismerésének, felhasználásának és elemzésének új módjait vezette be. Gyűjteményük egyben nemzetközi példává is vált, hiszen a privát filmek archívumi felértékelődésére az 1990-es évekig kellett várni.
A gyűjtemény ma
A rendszerváltást követően a MÜKI fokozatosan beszüntette a működését, az intézmény iratanyaga, kutatásai és publikációi szétszóródtak. Ez a PFFA akadémiai kutatásainak és publikációs gyakorlatának is a végét jelentette – de a többi tevékenységét nem érintette. Az archívum önálló alapítvánnyá formálódott, és a továbbiakban elsősorban amatőr filmek gyűjtésével és a készítőikkel, illetve hozzátartozóikkal való interjúzással foglalkozott. Mindeközben a családi filmek népszerűsítését erősítette Forgács sikeres Privát Magyarország című sorozata is, amely felvételek újrahasznosításával mutatott rá az elmúlt évszázad feldolgozatlan traumáira:https://www.youtube.com/watch?v=5k_8s6M8vUo&t=3s