Jól van, na!
“Való igaz, a Rozmaring utca nem tartozott Miskolc legbiztonságosabb helyei közé, ezt az olykor halálos kimenetelű csetepaték tanúsították. Az egyik éjjel a Langerné-féle nyilvánosházban vasgyári munkások mulattak, majd elhatározták, hogy „kimennek az utcára, és akit először előtalálnak, azt felpofozzák.” (A pofozkodásból súlyosabb konfliktus támadt, és az egyik résztvevő az „oldalába kapott mélyreható szúrás folytán beállott elvérzés következtében” a helyszínen meghalt.)[2]

Miközben a városi képviselők a Rozmaring utcai helyzet megoldásáról, azaz a magánlakásokhoz kötődő „magánkéjnő-rendszer”, illetve a koncentrált és ellenőrizhetőbb bordélyrendszer előnyeiről és hátrányairól vitáztak, egy ezzel összefüggő súlyos ügy rázta meg a miskolci közvéleményt. Halmay rendőralkapitány 1908 tavaszán kiterjedt felhajtó és leánykereskedő banda nyomára bukkant (szervezője Meggyaszai Erzsi kerítőnő és Dakó Pálné, egy vasgyári főmérnök özvegye volt[3]), akik mint kiderült, évek óta Miskolcról irányították és látták el a Felvidék „örömlánypiacát.” A hír az Ellenzék című lap vezércikkíróját mélyen felháborította, és az esetet az egész korabeli társadalom morális züllöttségének jeleként értelmezte: „Ez az elaljasodott, lélekvásárló kerítőnő évek óta szabadon és büntetlenül garázdálkodik Miskolcon. Miért? Mert Meggyaszai Erzsinek barátai vannak. Összeköttetései, üzletfelei. Ajánlólevelei a legjobb házaktól, és ha effajta cikket a nyilvánosság cégére alatt lehetne árusítani, még az udvari szállítói címet is megkapná díjmentesen, kitűnő szolgálataiért… Mit is csinálnának nélküle? Ki elégítené ki a naponta szaporodó fogyasztást? Mert az emberhús a legelsőrangú élvezeti cikk, melyet a mi prostituált társadalmunk ijesztően óriási mértékben fogyaszt.”[4]

A fogyasztói társadalom világos kritikája fogalmazódott meg ezúttal; és a Rozmaring utcai házak kitelepítése is eléggé elhúzódott, aminek a Miskolczi Estilap 1913. május 10-ei száma rosszindulatú magyarázatát adta: „A város parlamentjében évekig rágódtak a kitelepítésen. Évekig hiába. Mert a vita legtöbbször belenyúlt az alkonyatba. És ennél a megvilágításnál, ebben a napszakban a városatyák egy része mindjárt nem találta a Joshivara[5] közelségét olyan megbotránkoztatónak, mint nappal.”

Ám a kitelepítés végül mégis megtörtént. A városnak sikerült a tulajdonosokkal megegyeznie, egyikük, Lefkovics Albertné pedig engedélyt kapott arra, hogy a külvárosi Árpád utcában „éjszakai mulatót” építhessen. Az impozáns „palota” közigazgatási bejárására 1914. július 18-án került sor, melyen a Miskolczi Estilap élénk fantáziájú tudósítója is részt vett, és a tapasztalatairól részletesen beszámolt. Az épület folyosóit elmés feliratokkal és ábrákkal látták el, például népdal idézetekkel („Gyere be, rózsám, gyere be…”), vagy a szuterén lejáratánál Miskolc hírhedt fogorvosának, dr. Fűrész Jenőnek az arcképe volt látható, mellette a felirattal: „odalent már nem fáj semmi.” De az alkotók az utca nevében rejlő történelmi lehetőségekről sem feledkeztek meg. Az egyik falszakaszt Thaly Kálmán örökbecsű költeményének, az (utóbb nótaszerzők és a Kárpátia által is feldolgozott) Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted… sorai díszítették, egy domborművel kiegészítve: „Árpád, amint nagy üggyel-bajjal behatol a Vereckei szoroson.”[6