A száz éve született világhírű zongoraművész, Cziffra György emlékére hangversenyt rendeztek a miskolci Zenepalotában.
Cziffra György életútjának sajátos állomása kötődik Miskolchoz: egy sikertelen disszidálási kísérlet következményeként 1950-ben kényszermunkára ítélték és az akkoriban épülő Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem – a mai Miskolci Egyetem – építkezésére száműzték, ahol mint kőfaragó dolgozott 1953-ban történt szabadulásáig.
Az esten avatták fel azt a 42 millió forint értékű Steinway hangversenyzongorát, amely egyetemi összefogás eredményeként került a Zenepalotába Horváth Zita rektor (akkor még mint felsőoktatásért felelős államtitkár), Palotás Árpád, a Miskolci Egyetem Műszaki Anyagtudományi Kar dékánja és Siménfalvi Zoltán , a Miskolci Egyetem Gépészmérnöki és Informatikai Kar dékánjának támogatásával. A pártfogók a hangversenyen a „Zenepalotáért emlékérmet” vehették át. Az új hangszer az intézmény korábbi, 50 éves hangversenyzongoráját váltotta fel .
boon.hu
Háború, Rákosi-korszak, börtön[szerkesztés] Wikipedia
19 éves korában, néhány nap alatt kirobbanó nagy szerelem eredményeképpen nősült, felesége az egyiptomi származású Soleilka (1921–2006) lett,[20] a budapesti Arizona mulató táncosnője.[21] 1942-ben – még meg sem született fia, György – behívták katonának. A hadseregből dezertált, átment a szovjet oldalra. Először partizánok tartották fogva, de aztán sikerült megértetnie, hogy önként állt át. Belépett a szovjetek által szervezett demokratikus magyar hadseregbe, ahol kiképző őrmesterként tevékenykedett.[22] 1946 szeptemberében szerelt le.[23]
1947-től folytatta tanulmányait Ferenczynél, egyidejűleg ismét a pesti éjszakák virtuóza lett. „Meggörbítvén gerincemet, ismét visszasüllyedtem az éjszaka világába” – írta önéletrajzi könyvében. Bárokban muzsikált (Savoy, Dunakorzó, Arizona stb.), a pesti művész- és sportolóvilág lokálról lokálra követte (például Vásáry Tamás, Puskás Ferenc). Mezey Mária színésznő nemes egyszerűséggel „zongoracsodának” nevezte. 1950-ben feleségével és kisfiával együtt megpróbált disszidálni, de elfogták és kényszermunkatáborba zárták. Kőfaragó üzemben és a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem építkezésén dolgozott, rabtársainak koncertet is adott. 1953-ban kiszabadult, és bár keze a durva munkát megsínylette, újra a zongorázással próbálkozott – ismét a pesti éjszakában. Budapesten, a Badacsonyi utca 1. sz. alatt lakott. Zongorajátéka még a tűzfalon is rendszeresen áthallatszott a szomszédba.
Határ Győző a „rabkoncertről”[szerkesztés]
„Egykori miskolci rabtársa, Határ Győző építész-író így emlékezik a Dudujka-völgyi Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem építkezésére és Cziffra György »rabkoncertjére«.[24]
Ma is előttem van akkori arca, mezítelen anatómiája a napon, fáradtas járása. Harminc-egynéhány éves se volt. (…) Mindig mosolygott (tán magányosan – tán sötétben is) és száját ez a kesernyés mosoly soha nem hagyta el; de ebben a maszkmosolyforma szájtorzulatban több volt a bántások keserű seprője, mint a balsorssal való megbékélés. Az ő világképe az elmarasztalt, a megítélt világ képe volt. (…)
Feleségével és újszülött gyermekével Csehszlovákián át próbáltak meglépni, és a csehszlovák–osztrák határon kapcsolták le őket. S mindez az izgalom, ez a hányódás-sodródás nem napok, hanem hetek története volt: a lebuktató embercsempészek megalkudtak a bőrére a háta mögött. Három évet kapott. Nem nagyképűsködött, ismerték, tisztelték a táborban, de inkább csak távolságtartással. (…)
Persze voltak a telepen, akiknél Gyurka nem volt népszerű: bumburnyák smasszerek; primitív surmók, akik a »zongoraművész« hallatára megbokrosodtak és mindenáron ki akartak babrálni vele:
– Még hogy »művész«?! Deazidesanyjaistállóját: a kőfaragókhoz vele! Ott majd »művészkedhet« a nyavalyása, amíg bele nem gebed!…
Alighogy az irodára megérkezett a »drót«, hogy Cziffra Györgyöt bevágták a kőfaragók brigádjába, menten megindult a mentőakció. A kőfaragók dolga az volt, hogy a felfűrészelt burkolóköveket odacipeljék, végigrakják a nyersfal tövébe és kézreadogassák lábazati kőnek. Kesztyűt – raboknak? Ilyenről hallani sem hallott senki, mindenki puszta kézzel, ki így, ki úgy: markolta, ahogy tudta. A műszak végén akinek nem szállt le a veséje, annak is a tenyere csupa vérhólyag volt, a csuklója feldagadt. Tudtuk, ha csak egy hónapig csinálja, tönkremegy a keze. Kieszeltük a mentőötletet: otthagytuk, ahova bevágták, de megtettük a kőfaragók brigádvezetőjének. A marconaképű smasszerek mit sem tudtak róla: velük elfelejtettük közölni. Azontúl Gyurka minden dolga az volt, hogy irányítsa a cipekedést és könyvelje brigádja teljesítményét. (…)
Vasárnaponként ott szórakozott a nép a barakktábor előtti téren. Fene se tudja honnan, egyszeriben dobogó is került, hogy legyen mire felhágnia az »énekegyüttesnek«, ami verbuválódott; mire a dobogót megszokták és a hegyibe zongora is került, a smasszernép már azt hihette – mindig is ott volt. Egy távoli iskolából, ahol kettő volt, valahogy elszerezték az egyiket s Cziffra Gyurka a »bennfentesekkel« mindjárt hozzálátott, hogy felhangolja; szaporán járt a kezében a hangolókulcs, amit benne találtunk, s zongoraszéknek a téglákra állított lóca is megtette.
Nem volt se behirdetett, se megtervezett hangverseny, s maga a Mester is eleinte csak futtatta rajta az ujjait, szidta, hogy mindene berozsdált, és improvizált; aztán egy ponton beletévedt Liszt második zongoraversenyébe. Akinek megütötte a fülét és ismerős volt, az közelebb merészkedett. A smasszer, aki a szájában pohánkaszárat rágva maga is vasárnapolt, nem ismert rá, és nevetősen odakacsalogva, a »macskazene« helyett mást ajánlott: »az ő nótáját«; végül belenyugodott. A második tételnél már hatalmas tömeg vette körül a dobogót, közelnyomakodott a szájtáti nép; s valahogyan a táborparancsnokot is épp akkor hozta ki s arrahozta járókája: hátratett kézzel állt s míg hallgatta, tipródott, hogy mitévő legyen. De addigra már az engedély nélküli rendezvényt jelenlétével engedélyezte, s hogy valakinek az is eszébe jutott – alátolnia egy széket, hát már ült is: a hangverseny félhivatalos, ünnepi jelleget öltött: Cziffra György Isten dudujkai szabad ege alatt Liszt második zongoraversenyét szólaltatta, s minthogy kíséret nem volt, emlékezetből a zenekari részt is bele-beledörömbölte. S míg a futamok a mennyekbe szárnyaltak és megcsilingelték a nagyromantika szerelmi üdvösségét, én az arcokon nézelődtem. A sittes arcokon, hogy ki kisbugás, ki zsebre dolgozó, ki bokorugró, ki embercsempész, ki háborús bűnös, ki feketevágó, ki strenkölő öregzsivány, ki áruhalmozó; s ez a zsivány emberiség most szájtáti áhítattal részesül a művészet kegyelmében s ha nem is tudja, mi malaszt, ami átaljárja, mégis, átadja magát az ismeretlen közeg égi önkényének és megilletődve erősen pislog a tűző napon… – Hát már ezt is megumboldáltátok – súgja oda nekem B. Pista, volt vámőr, szavalóművész: – hangverseny a zsiványoknak, a táborban!”
– Határ Győző: Életút. Második rész / Minden hajó hazám, 19. fejezet