Kövér László a meleg mikulásos reklámról: Ez a legocsmányabb kereszténygyXXXXXXXXXXXXXXXX

A falu ezen felül még arról híres, hogy az innen alig 42195 méterre fekvő szomszédos község libalegelőjén járt egyszer Rózsa Gyuri. Itt rendezték meg ugyanis a „Csepű, lapu, gongyola” című tévés vetélkedő egyik fordulóját.

Közel s távol amúgy máig ez a libalegelő az egyetlen olyan hely, ahol úgy lehet futballozni, hogy egy-egy balul sikerült lövés után ne a helyi érdekű Hanyistók címére kelljen táviratozni a labda visszaszolgáltatásának ügyében. Akinek tehát a környéken, a 6-tól a 99 évesig, focira szottyant kedve – játszani, vagy épp csak nézni -, a lakosság egészét tekintve elhanyagolhatónak mondható motorizáltság okán előbb vidáman el kellett ügetnie oda, hogy aztán dolga végeztével, természetesen, hasonlóképp jusson haza. Így Káposztás népéről bizton volt állítható, hogy jó edzettségi állapotnak örvendett s a sport jótékony hatása az itt élők esetében hatványozottan kamatozott. Miért?

A hanyatló Nyugat fenyegető közelsége hívta életre a káposztási határőrsöt, aminek központja még a falunál is lehetetlenebb módon ágyazódott a mocsárba. Az itt állomásozók egyetlen feladata az volt, hogy az alattuk kanyargó, két csónak széles Retkes-patakon esetlegesen vesztükbe rohanni vágyó megtévesztett állampolgárokat szándékuktól atyai módon eltérítsék.

A helyőrség morálja nem verte az egeket, amiben talán közrejátszhatott, hogy tagjai leginkább büntetésként és/vagy nevelő célzattal kerültek e kies tájra: válogatott, a Ferihegyi reptéren szolgáló határőr honvédek, akik a vámmentes és az ezeket tartalmazó poggyászok közelségében átmeneti vakságot okozó konyakoktól vidám hangulatban árokba borították a kölcsön parancsnoki GAZ-t, vagy olyan nímand írnokok, akiknél már szóban sem stimmelt a kincstári zokni-leltár.

Kártyázgattak tehát álló nap, lógatták a lábukat, szurkoltak Kántornak meg a négy páncélossal súlyosbított Gömböcnek s legfeljebb akkor rángatták meg a patak mentén lejjebb kihelyezett kétfős kontingens bódéjában csilingelő csengő zsinórját, ha egy tiszteletlen disszidensben a valódi határ elé 250 méterrel kihelyezett kamu államhatárt jelző tábla mellett elcsorogván felbuzgott a vér és ágálva kínálgatta őket a benne feszülő válogatott jelzőkkel.

A helyiekkel viszont nem tudtak mit kezdeni, egy idő után meg nem is akartak, zavartalanul folyt az osztrák-magyar viszonylatú kiskereskedelem. Azok járták a határt oda-vissza, a több évszázados rutinnal – már Rákóczi idején is egyként bújtak a susnyásba az egymás gyepálásában perspektívát nem látó kuruc és labanc felek (hogy az átok verje azokat az elvtelen pacifistákat, pfejj!)

Az újonnan idezsuppoltak eleinte próbálkoztak, hátha egy delikvens fülöncsípésével, jutalomként megszabadulhatnak a lápból. De ha egy darabon esetleg a nyomukban is tudtak maradni a csak az itteniek által ismert biztonságos csapásokon, a fociimádatból fakadóan végül még az ötvenes mamókák is lefutották őket. Méghozzá vígan: hátukon kosárnyi téliszalámival, pirospaprikával oda, míg vissza kosárnyi „International” kétkazis magnókkal, „Silva” digitális ébresztőórákkal, Michelin TRX-abroncsokkal vagy csak Michelin-babákkal, középfülgyulladásra való antibiotikumokkal stb. A hiánygazdaság mindig gondoskodott arról, hogy ne legyen hiány kurrens termékekben.

Egyszerűbb volt hát a legényeknek korrumpálódniuk az egyetlen helyi kocsmának direkt e célra fenntartott különszobájában a nap mint nap rendezett ankétokon, tükörsimán. Egy-két év leteltével így a helyőrségi UAZ tartalmilag már egy Volkswagen Iltisnek felelt meg. Többen pedig felcsaptak hivatásosnak, kijárva azt is, hogy helyben maradhassanak.

Némelyek még Káposztásra is házasodtak, így vált végképp házias jellegűvé az a mocsári hangulat, amit egyre gyakrabban tört meg német nyelvű – és nem, nem a megszokott osztrák akcentusú – kedélyes heherészés, kacarászás. A népi demokratikus német pajtások unták meg otthon jó sorukat. Utolsó forintjaikat a Balaton környéki maszek autószerelőknél hagyván még utoljára sibedát vágattak Wartburgjaikra, Trabantjaikra, hogy kiélvezzék azt az első esőig, majd elindultak a csillagok után nyugat felé. Tornyoskáposztás első házánál lelassítottak a járgányokkal, s miközben szájharmonika szólt sejtelmesen az autórádióból, fésűiket farzsebükbe csúsztatták, meghúzták szandáljaikon a szíjakat, s mintha előre ízlelnék a mézet, kiejtették szájukon ezt a nagyszerű mondatot:

„- Most mirajtunk a sor!”

A Társadalom arcába vágott merész kihívás első tetteként pedig a házat birtokló Éti-ikrek valamelyikére bízták magukat. Ők pedig nem okoztak csalódást, de szívesen fogadtak el paraszolvenciát.

Az „Éti” a falun természetes ragadványnév. A fivéreknél hagyott autókból, lévén mind eredeti NDK-s alkatrészekkel teli, jó állapotú volt, hamarosan annyi tőkét kovácsoltak, hogy maguk kezébe vehették addig elég lankadt életjeleket mutató sorsukat. Innentől fogva futotta már feketén dolgozó napszámosokra, és zsákszámra adták le az addig csak maguk gyűjtögette csigákat, békákat, hasonszőrű csúszómászó dögöket, amikből helyben bőviben voltak, szempillarepdeső örömére mind a francia gourmandnyájnak, mind a közvetítő magyar államnak.

Még elébb macskákkal is foglalkoztak, szigorúan fedőtevénységként, de ez hamar erős visszatetszést szült a falubéliekben, mert a patkányokat, egereket arrafelé kevésbé szerették, mint elásni a fölös kölyköket. Ha pedig nincs macska, van egér, és volt még több, a cicákat sírva visszakövetelő gyerek, akik hamar elfelejtették a cserecsokit. Valami indokot pedig mégis fel kellett mutatni, miért is fogadnak annyi Itáliából hazánkba szakadt vendéget.

Idővel Étiék is belátták, hogy az olasz vadász már csak olyan, hogy oda is lőne, ahonnan kinéz a vasvilla. Amikor egyikük három, magukat nem zavartató, részeg nápolyit csak nagy erőfeszítések árán tudott kirugdalni a saját hitvesi ágyából, még utoljára egy-egy zsák cirmossal nyakon öntve a csicsergőket, feladták a vidéken történő digóztatás szép reményeit.

A csiga bezzeg nem egy izgulós fajta, nem harap-karmol, menekül fejvesztve, az ikrek könnyen a gyűjtésükre adták a fejüket. Hamarosan rájöttek, hogy a devizakonverzió terén elboldogulnak ők az állam segítsége nélkül is, tehát jobb a sok schilling, mint a kevés forint, hátukon a csigás-békás zsákokkal ők is az ötvenes mamókák útját kezdték járni.

Szándékaikban a határ túloldalán lévő kis falu lakója, a Regenkurt család büszke sarja, Hansi, a határmenti kereskedelem túlnani főlogisztikusa segítette őket. Hansi emellett a kleinenstichdorfi tűzoltóság parancsnoka volt másodállásban. A csúszómászó-üzletben akkora potenciált látott, hogy kijárt a falujának egy feldolgozó egységet. Sajnos, a határ túloldalán sem volt a talajszerkezet masszívabb, mint a magyar oldalon, így az üzem tervezői az egyetlen számbavehető terület adottságai miatt kénytelenek voltak egy 40x40méter alapú, hétemeletes épületet megálmodni.