Mindeközben Várkonyi Andrea szerzői koncepciója egyszerű: vegyetek példát rólam, és akkor jó dolgotok lesz, mert én nemcsak tudom, mit hogyan kell csinálni, hanem úgy is csinálom. Csakhogy ez a fajta kinyilatkoztatás sértő az olvasóra nézve, és ignoráns az olvasóinak a sokféleségére – nemcsak társadalmi, anyagi és kulturális hátterű, hanem pszichológiai sokféleségére is. És itt nemcsak arról van szó, hogy megsérti az irodákban lógó fejjel ülő hivatalnokokat, és menet közben sok mást is, hanem arról, hogy kárt okoz azoknak, akik bizalommal veszik kézbe a könyvét.
A szerző leegyszerűsítései olvasóként talán szimplán csak irritálóak, de ha az olvasó történetesen érintettként, a kioktatások tanácsok címzettjeként ismer magára, kifejezetten károsak, és nagyon felszínes pszichológusi hozzáállásról árulkodnak. Vegyük például a listázási javaslatot arról, hogy kinek mi fér bele egy párkapcsolatba. Hét dolog, amiből nem tudsz engedni – jelöli ki a klienseivel is bejárt utat. Majd példaként felhozza: előfordulhat, hogy valakinek ivott az apja, akkor neki nem fog beleférni, hogy iszogat vagy berúg a párja. Mintha pszichológusként nem tudná, hogy a függők gyerekeinek a jó része felnőttként éppen abban van beleragadva, hogy folyamatosan függőkkel jön össze. Mintha fogalma sem lenne a családi mintákról vagy éppen az újraírási kísérletekről, mintha az emberek párválasztása ne lenne sokkal bonyolultabb annál, mint hogy hét pontban összefoglalja, miben nem tud engedni egy kapcsolatban. Ha lenne is lehetősége mélyre menni, akkor is csak a felszínt kapargatja, és leginkább a Romana újságok szintjén tárgyalja ki a kapcsolatokat.
És miközben a pszichológus Várkonyi Andrea 300 oldalon keresztül pszichologizál, magáról is megoszt olyan információkat, történeteket, életvezetési motívumokat, amelyek pszichológusért kiáltanak. A gyerekkori, szülői csomagot még mindig cipeli, és ez már az első oldalakon átüt.
A könyvből végig egy, az anyagi és érzelmi kiszolgáltatottságtól rettegő nő képe rajzolódik ki. „Soha nem merítem le a bankszámlámat, mindig van félretett pénzem” – írja kicsit büszkélkedve, kicsit kioktatva, észrevétlenül felkínálva saját magát analizálásra a olvasónak. Kimondja, hogy a kiszolgáltatott helyzeteket minden erejével próbálja kivédeni, például a diplomahalmozással, a sok lábon állással, és nyilván egy pszichológus mélyre tudna ásni az épp aktuális élethelyzetében is, hogy magyarázatot találjon a kiszolgáltatottságtól való irtózására. Az épp aktuális élethelyzete pedig olyan árnyalatot ad a szövegének, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni.
De Várkonyi Andrea nem érzi a pikantériáját és az abszurditását annak a kinyilatkoztatásnak, hogy „egy olyan párkapcsolat, ahol a férfinak kevesebb a pénze, nagyon rossz kiindulópont. Ott az a fajta hozzáállás, hogy hagyjuk megvalósulni a nemi szerepeket, alapjában bukik” – írja az ország leggazdagabb emberének a felesége szemrebbenés, reflektálás nélkül. Egyúttal térdig gázol a patriarchális mocsárban, és nem tesz kísérletet nemhogy a kiszabadulásra, hanem a rendszernek és a következményeinek a felismerésére sem. Inkább azt csacsogja, hogy „én még nem láttam olyan pasit, aki jól viselné, hogy anyagilag rosszabbul áll, mint a nő, vagy kevesebbet visz haza hó végén. Ez előbb-utóbb minden férfit frusztrál, és a nőnek is nagyon megtépázza azt az érzését, hogy felnézhet a másikra.” Jól értelmezzük? Egy nőnek a pénze miatt kell felnéznie a másikra? Senki nem szólt Várkonyi Andreának, hogy jobban tenné, ha ezt nem írja le.
Az ilyen mondatokat pedig tényleg csak a homár- és krémfreschmérgezés számlájára tudjuk írni:
Rengeteg munkát tettem abba, hogy elérjek egy viszonylag magas életszínvonalat, hogy legyen annyi keresetem, amiből a gyerekemet jól el tudom tartani. Nekem erre kell a pénz, nem a luxusra.
Vagy:
Egy kapcsolatban érdemes összehangolni az anyagi elveket, mert nagyon eltérő pénzügyi nevelést kapnak az emberek.
És megint csak: senki sem szólt, hogy ez így nem ízléses.
A könyvet olvasva kicsit olyan érzésünk lehet, mintha a szerző leültetne minket egy kávé mellé, és mondja, és mondja, és mondja, csapongva, de leginkább kioktatva, a párbeszéd minimális lehetőségét is elutasítva. Ez kinyilatkoztatás, a saját nagyszerűségébe vetett hittel alátámasztva.
Várkonyi Andrea valójában nem beszélhetne arról a piedesztálról, ahonnan ezt a könyvet írta, de hogy a címet parafrazeáljuk: neki ezt lehet.
A könyve végén pedig ott marad a keserű szájíz, hogy ha ezt mi kézbe vettük és végigolvastuk, akkor bizony házhoz mentünk a kioktatásért.https://hvg.hu/elet/20211129_Varkonyi_Andrea_Es_ezt_lehet_konyvkritika
Derrick: Szia, Harry, nem láttad a táskám?
Harry: Dehogynem, ott van a szemed alatt!
De ki az az implicit polgártársunk, aki ezt a könyvet megveszi drága pénzen és ráadásul még el is olvassa?
Nehéz eldönteni, melyikük ellenszenvesebb! És akkor még nagyon finom voltam!