Tavaly vesztette el a feleségét. A Kossuth-díjas író azt mondja, a mostani lesz élete utolsó esküvője.
„Most Katalinnal kapaszkodunk össze, igazi lelki társként” – mondta néhány hónapja a Blikknek Moldova György azok után, hogy tavaly ötven év házasság után elvesztette a feleségét. Az irodalmi szerkesztő Palotás Katalinnal több mint húsz éve ismerik egymást, a közös munka során közel kerültek egymáshoz, most pedig úgy döntöttek, összeházasodnak. Az esküvőt a Blikk szerint még karácsony előtt megtartják.
„Író vagyok, és az is maradok az utolsó pillanatig. A héten jelent meg legfrissebb könyvem, a Két szerelem, amely a feleségemről szól. Férfiként mindig a harmóniát, a szeretetet, a biztonságot kerestem. A feleségem elvesztése után a sors ajándékának tartom, hogy nem maradtam egyedül. Katalin csodálatos nő és tökéletes társ. Megpróbál vigyázni rám, és hát nem kéne beszélnem erről, mert ez a mi kettőnk magánügye és titka, de mégis örömmel és büszkén mondom, hogy összeházasodunk. Ez lesz életem utolsó esküvője” – mondta az író a lapnak.
Moldova György nemcsak a szerelemről, hanem a közéletről is nyilatkozott a Blikknek. Azt mondta: „Nem irigylem az átlagmagyart. Annyi gyűlöletet és ellenségeskedést lát, amennyit aligha érdemelt meg. Fenyegetőzések, vádaskodások, gusztustalan ügyek, harsogó propaganda, korrupció, rongyrázás – ez jutott nekik, nekünk. Próbálok kívülállóként, afféle nézőként tekinteni mindenre, de szinte lehetetlen. Ahogy korábban nyilatkoztam, Isten alighanem megunta a világot, azt a világot, amely sok mindenben rosszabb, mint a második világháború. Megunta, megvonta a vállát, s azt üzente: talán nincs is értelme ezt már kijavítani…”
„Azokban a napokban forradalomnak láttad, ami történik?
A Köztársaság téri őrületig.
És ma? Ellenforradalomnak?
Sose írtam le se azt, hogy forradalom, se azt, hogy ellenforradalom. Egyiket sem éreztem pontosnak. A felkelés kifejezést használtam, ma is ezt tartom helyesnek.
Ötvenhat leverését nehezen élted meg, a Kádár-könyvedben írod, hogy ötvenhét végén is ott tartottál, hogy likvidálnád Kádárt.
Nem tagadom. Ötvenhét júliusára megvolt az államvizsgám a színművészetin, csak a diploma hiányzott, írtam hozzá egy darabot a Rajk-perről, az volt a címe, hogy Legenda a tábornokok pusztulásáról, már akkor is kerültem a hatásvadászatot, ugye. Pofás lett, hiszen addigra kiválóan ismertem a dramaturgiai szabályokat. A korábbi rektort, Háy Gyulát akkora letartóztatták, csoporttársamat, Csurka Pistát internálták. Bacsó Péternek és alighanem minden idők legrosszabb magyar írójának – jó, ebben a versenyben azért volna tolongás –, Gyárfás Miklósnak adtam be a darabot, elolvasták, és felháborodtak, micsoda logikátlan, tartalmatlan, erkölcstelen hulladékkal zaklatom őket. Megsértődtem, elkértem az utolsó havi ösztöndíjamat, amiből töltött karalábét ettünk Évával, az akkori szerelmemmel a Margitszigeten, el is ment rá nagyjából az összes pénz, másnap „felmondtam” a főiskolán, és beálltam kazánt szerelni egy háromfős brigádba a tényleges szerelő és a segítője mellé másodsegítőnek. Végleges döntésnek szántam, másfél év lett belőle, az se kevés.
Gyűlöltük Kádárt, árulónak, muszkavezetőnek tartottuk, felelősnek a halottakért, akiket a felkelés napjaiban láttunk az utcán heverni. Komolyan foglalkoztatott, hogy lelövöm, s ha adódott volna lehetőségem, alighanem megteszem. Szerencsére pont akkor nem volt fegyverem. Aztán, mire megint lett, már nem haragudtam Kádárra.
Mikor lett megint?
A hetvenes években, amikor készült a rendőrségről szóló könyvem. Kértem, adtak is egy cseh pisztolyt fegyverviselési engedéllyel együtt. De hamar rájöttem, hogy a fegyver hülyeség. Tonhauser Laci, a legjobb zsaru, akit ismertem, irdatlan erős pali, egyetlen bevetésére sem vitt magával pisztolyt, bent hagyta a páncélban. Azt mondta: „Inkább üssenek le, mint valakit meggondolatlanul agyonlőjek.” Meggyőzött.”
Vén hülye, meg az örökségvadász!