A világ legmegbízhatóbb autója? – Volvo P1800

A Volvo az 1950-es évek végén belekezdett egy új projektbe, szerettek volna egy sportautót, amit főleg az európai és amerikai piacon értékesítenek. Elszántak voltak és vakmerők, ugyanis korábban próbálkoztak egy üvegszál kasztnis kabrióval, a P1900-zal viszont csúnyán bebuktak, mindössze 68 példányt tudtak értékesíteni belőle. Szép volt, hiszen a formatervét olasz közreműködéssel valósították meg: Pelle Petterson Pietro Frua segítségével rajzolta meg a kétajtós kasztnit, de a svéd neve egészen 2009-ig titokban maradt, mindenki, még saját apja is abban a hitben élt, miszerint a Carrozzeria Frua műve volt az autó.

Miután bebukott a P1900, érdekes módon nem váltottak dizájner csapatot, továbbra is az olaszokkal kooperálva képzelték el a hőn áhított sikert. Már 1957 szeptemberére elkészült az első három prototípus, ugyanebben az évben Helmer Petterson (Pelle Petterson édesapja) elvezette az első példányt Svédországból, a nyugatnémet Osnabrück városába. Nem véletlenül választották ezt a helyet célállomásnak, a Karmann karosszériaépítő műhelyének székhelyeként funkcionált az említett település.

Helmer és a Volvo főmérnöke, Thor Berthelius itt találkoztak, letesztelték az autót, majd nekiálltak tárgyalni a Karmannal, új modelljük jövőjéről. A német műhely elvállalta a karosszériák legyártását, ami azt jelentette, hogy az első példányok már akár 1958 decemberére el is készülhetnek. Sajnos egy váratlan esemény közbeszólt: februárban a Karmann legfőbb kuncsaftja, a Volkswagen megtiltotta nekik, hogy elkezdjék a gyártást. Féltek, hogy a svédek új sportautója bekavarna az eladási számaikba.

Felkerestek más cégeket is, mint például az NSU-t, vagy a Hanomagot, de végül egyikkel sem született megállapodás, mivel a Volvo állítása szerint egyik sem hozta azt a szintet minőségben, mint amit a svédek elvártak volna. A nagy álmok ekkor még meghiúsulni látszottak, kérdéses volt, hogy a P1800-at egyáltalán fogják-e gyártani. Azonban a sajtó kiszivárogtatott fotókat a modellről, a Volvo így kénytelen volt megerősíteni létezését. 1960-ban kiállították a Brüsszeli Autószalonon, ahol egy szerencsés véletlen folytán összehaverkodtak a szorult helyzetben lévő Jensen műhelyével, akikkel végül aláírtak egy megállapodást 10 ezer példány legyártásáról. Az első P1800-as 1961-ben gördült le a gyártósorról.

Karosszériájának formája rendkívül különleges volt. Az orra egy kicsit hajazott a bebukott felmenőjére, a P1900-ra, de összességgében meghatározhatatlan volt a stílusa. Volt benne egy kis angol nemesi vér, a korabeli Triumph modellek néztek ki hasonlóan, de a fecskefarokra emlékeztető farrész például az amerikai autóépítési trendeket idézte. Összességében mégis egy vitorláshajónak tűnt a forgalomban: a kicsi, üveggel borított utasfülke akár egy kajüt, úgy foglalt helyet az autó közepén. Érdemes megnézni a jármű oldalán végigfutó krómcsíkot, ami hátulról indul, majd szinte pontosan a kilincsnél egy finom ívvel lehajlik, és a fény-árnyék vonalban folytatódik.

Mivel egy sportautóról volt szó, nem volt elég a gyönyörű kasztni, kellett egy pörgős motor is a géptető alá, hogy tisztességes menettulajdonságokra legyen képes a svéd kupé. P1800 volt ugye a típuselnevezés, ebből már kikövetkeztetheted, hogy egy 1800 köbcentis motort szereltek a Volvóba. A benzines, B18-as az alapváltozatban kereken 100 lóerőt tudott, egyes pletykák szerint a B36-os V8-as teherautómotor volt a felmenője, amiből fejlesztették. Jellemzően a strapabíró M40-es kézi váltóval házasították 1963-ig, amit az M41-es követett overdrive funkcióval. Ez gyakorlatilag ötödik sebességfokozatnak felelt meg, a mérsékeltebb fordulatszám miatt halkabb és takarékosabb volt így az autó. Érdekes módon ezeknek a változatoknak csekélyebb volt a végsebessége (177km/h), mint az overdrive nélkülieknek (193 km/h), mivel azok jobban ki tudták forogni magukat.

Eközben a Jensennek problémái voltak a minőségellenőrzéssel, így szerződést bontottak 6000 darab után. Ezután szülőhazájába költöztették az összeszerelést, a gothenburgi Lundby gyártósorra, amit az 1963 utáni példányok a nevükben is hordoznak: P1800S, az utolsó betű a Sverige, vagyis svédet jelent. A négyhengeres benzinmotor teljesítményét feltornázták 115 lóerőre, majd 1969-ben az 1,8-ast 2,0 literesre cserélték, a típuselnevezés azonban továbbra is változatlan maradt.

1970-ben debütált az 1800E, ahol az E betű a benzinbefecskendezést jelölte, csakúgy, mint a régi Mercedeseknél. A B20E kódú erőforrás Bosch D-Jetronic rendszert használt, aminek segítségével már 130 lóerő leadására volt képes, mérsékelt üzemanyag-fogyasztás mellett. 9,5 másodperc alatt gyorsult 0-ról 100-ra, végsebessége pedig 190 km/h körül alakult, ahonnan üzembiztosan meg is tudott állni, ha a szükség úgy hozta, hála a négy tárcsaféknek.

1972-ben mutatták be a P1800ES-t, ami talán a legkülönlegesebb változata volt a svéd sportautónak: az autóipar egyik korai shooting brake kombiját! Aki még nem találkozott az előbb említett angol kifejezéssel: a shooting brake gyakorlatilag egy kombi-kupé, ahol a praktikum csak a második helyen áll a stílusos kinézet után. A radikális Volvót először Sergio Coggiola és Pietro Frua építette meg, de mindkét prototípust túl futurisztikusnak ítélték, ezért inkább házon belüli dizájnerrel oldották meg a feladatot. A „Raketen” koncepció azóta is megtekinthető a Volvo múzeumjában, Jan Wilsgaard „Beach Car” formaterve lett a befutó. Hazájában csak „halszállító furgonnak” becézték, Németországban és Svájcban „hófehérke koporsójaként” vonult be a köztudatba.

A kétajtós kombi hátsó támlái dönthetőek voltak, így tekintélyes raktér állt rendelkezésre. A korábbi változatokba szerelt 4 gangos overdrive funkcióval rendelkező kézi váltó mellé dobták piacra a 3 fokozatú Borg-Warner automatát, ami kizárólag a P1800ES-hez volt elérhető. Az USA-ban újonnan érvénybe lépő biztonsági és emissziós szabályozások miatt át kellett volna terveznie a Volvo sportautóját, viszont a csekély eladási számok miatt nem látták értelmét. Két év alatt csupán 8077 darabot készítettek a svéd shooting brake-ből. De szerencsére nem tűnt el utód nélkül, később a 480-as és a C30-as is hasonló formatervvel debütált.

A popkultúrában is megjelent a P1800-as, Roger Moore ilyennel szaladgált a „The Saint” c. sorozatban, valamint Simon Templar Az Angyal című sorozatban. Mégsem ezzel vonult be a köztudatba a svéd sportautó, hanem egy elképesztő Guinness-rekorddal: 1966-ban Irv Gordon vásárolt egy P1800S-t (már a svéd összeszerelésű modellt) és kegyetlen mennyiségű mérföldet pakolt bele. 1987-ben elérte az 1 milliót (1,6 millió km), 2002-ben pedig maga Jay Leno vendége volt egy talkshow-ban, miután leütötte a 2 millió mérföldet. 2018-ban, amikor Gordon meghalt, 3,2 millió mérföldet, vagyis átszámolva 5,12 millió kilométert mutatott az órája (egyes információk szerint egyébként több motorcserén is átesett az autó).

Soros dízel ide, Mercedes oda, a Volvo feladta a leckét. Megmutatta, hogy egy kisebb autógyártó nemzet is tud olyan minőségű terméket készíteni, amivel megszámlálhatatlan alkalommal körül lehet utazni a Földet, nagyobb műszaki hiba nélkül. Természetesen az emberi tényező sem elhanyagolható, Irv Gordon márkahűsége és teljesítménye is messze átlagon felüli volt, kitűnő párost alkottak a svéd sportautóval.