Pár hete a Zsidóságért-díjjal tüntették ki. Azzal a szóval hogy zsidó, mikor találkozott először?

Már gyermekkoromban, mert édesapámnak volt két zsidó családi barátja. Az egyik az Adlerék, akik Sátoraljaújhelyen sikeres juhtúró üzemmel rendelkeztek. Az apám volt a TSZ-elnök és háború után őket is alkalmazták, és egészen a hatvanas évekig ők vezették a juhtúró üzemet a városban. A másik család pedig Olaszliszkán élt, borászattal és szőlészettel foglalkoztak. Velük is tartottuk a kapcsolatot.

Többször voltam náluk én is, de az, hogy ők zsidók voltak, nekem egyáltalán nem tűnt fel. Aztán az 1960-as években mind a két család elköltözött Magyarországról.

Az egyik Izraelbe, a másik Amerikába. Megkérdeztem akkor az apámat, hogy vajon ők miért mentek el az országból, és hát erre ő azt mesélte, hogy valószínűleg azért, mert úgy érezhették, mint akik alól kihúzták a talajt. Ahogy ő magyarázta, a barátainknak szinte teljesen eltűntek a gyökereik, nem nagyon maradt senki a családjukból a környéken, és nem érezték jól magukat.

Tavaly hunyt el 102 évesen az egyik néni, akit még én is ismertem, aki még a Kaesztenbaum iskolába járt.

Ezek a derék emberek mielőtt itt hagyták Magyarországot nekem ajándékozták a könyvtárukat. Egy csodálatos magyar szépirodalmi gyűjtemény maradt rám, amit a mai napig őrzök, tele-tele remek írók munkáival.

Mi a pontos története annak, ahogy ön több mint 20 éve rátalált erre a bizonyos Kaesztenbaum-iskolára?

1990-ben helyet kerestünk a saját régiófejlesztési vállalkozásunknak. Olyan helyet akartunk, ami egy központ lehet a városban, egy vállalkozói inkubátorház, egy gazdasági, kulturális találkozóhely a Zemplén Régióban.

Önkormányzati képviselőként, nekem tudomásom volt arról, hogy ezt az egyetlen épületet adta vissza az önkormányzat a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz).

Ugyanis a rendszerváltás pillanatában a korábbi zsidó tulajdonú épületek közül ez az egyetlen egy maradt az önkormányzat tulajdonában.

Hogy emlékszik vissza, akkortájt sok korábbi zsidó tulajdonú házról tudtak ami magánkézben lett volna?

Sátoraljaújhely lakosságának az 1920-as években, tehát 100 évvel ezelőtt a lakosság többsége zsidó volt. A fő utca, a forgalmasabb bevásárló utcák 70-80 százaléka zsidó tulajdonban volt.

Sajnos a városból elhurcolt több mint 15 ezer zempléni zsidó tulajdona államosításra került és lakhatás céljából magánembereknek adták oda, tehát az 1940-es évek után a zsidó tulajdonlás a zsidó polgárok hiányában gyakorlatilag megszűnt létezni.

Térjünk vissza erre az épületre. Ott tartottunk, hogy kiderült, a lepukkadt állapotú ház tulajdonosa a Mazsihisz lett.

Szervezetünknek alapító elnöke Lantos Péter volt, aki történetesen zsidó származású üzletember, az édesapja vezette valamikor a város legnagyobb textilipari üzemét. Mondtam a Péternek, hogy bár az épület rossz állapotban van, de nagyon ideális lehetne, hogyha helyre tudnánk hozni. Abban az időben a vasipari szövetkezetnek volt a központja, de már évek óta elhagyatottan állt. Nem voltak rajta ablakok, nem volt tető, hiányosak és rosszak a nyílászárók. A város lakásokat és egy cukrászüzemet akart ott létesíteni, de pénzhiány miatt a dolog félbemaradt. Ott állt parlagon az épület már egy ideje, amikor Péternek mondtam, hogy talán tudnánk valamit kezdeni vele, ha kibérelnénk a Mazsihisztől.

Péter rögtön azt mondta, hogy gyere, üljünk autóba és menjünk fel Pestre, találkozzunk Zoltai Gusztávval. Körülbelül tíz perccel a találkozásunk után meg is ittuk az egyezségünkre a kóser pálinkát.

Zoltai ígéretet tett arra, hogy vissza adja az ingatlant az önkormányzatnak 1 forintért, azzal a feltétellel, hogy az önkormányzat azonnal átadja azt a mi alapítványunknak.

Azért ez egy jó nagy felelősség is lehetett. Gondolkodott azon, hogy ebbe belemenjen?

Ez nem volt akkor kérdés. Akkor a rendszerváltás idején úgy gondoltam, hogy a világot is meg tudjuk váltani.

Volt-e esetleg Zoltainak bármilyen kérése a tekintetben, hogy cserébe a kedvező ingatlanhasználatért önöknek tenni kell valamit a zsidóság emlékének fenntartásáért?

Direkt nem kérte, de mi önként felajánlottuk, hogy bemutatjuk az épület történetét, és felkutatjuk az eredetét. Akkor még csak annyit tudtunk, hogy ez egy iskola lehetett, de semmi többet. Azt is vállaltuk, hogy csinálunk egy “vendég szobát”, és igény esetén héber nyelvtanfolyamot is elindítunk. Ezt meg is valósítottuk rögtön az elején, sajnos pár év után elhalt az érdeklődés a nyelv tanulása iránt.

Önszorgalomból egy történelmi érdeklődésű barátunk a helyi levéltárban elkezdte kutatni az iskola múltját.

Sajnos a barátom a kutatás közben beteg lett, és elhunyt. Ezért a munkája félbemaradt, amit egy bő 10 évvel később én folytattam. Hosszas előkészületek után végül is

5 évvel ezelőtt, 2016-ban tudtuk először prezentálni a nagyvilágnak az eredményeinket. És ez lett az a hihetetlen történetet, ami egy alig ismert része volt a város és a magyar zsidó közösség történetének.

Elsőként egy kanadai honlapon leltünk rá egy olyan kiadványra, ami a Kaesztenbaum-iskola 100 éves történetét foglalta össze az 1830-as évektől az 1930-as évekig. Szerencsére a Széchenyi könyvtárban megtaláltunk egy eredeti példányt a népiskola 100 éves történetét összefoglaló írásról, ami az akkori szokás szerint az iskolában tanító pedagógusok közös munkája volt, tulajdonképpen egy helytörténeti ismerettár. 1938-ban jelentették meg ezt a könyvet, mi 2016-ban újranyomtatásban kiadtuk.

A kötet a munkánk és az emléknapi szervezéseink origója, hiszen ebből tudtuk meg, hogy ki is volt Kaesztenbaum Márton Rafael, mi is az ő története, és hogy hol van eltemetve.

Szóval az egész mostani rendezvényünknek a programját is ez alapján tudtuk felépíteni.

2016-ban volt az első rendezvényük. Tavaly a pandémia miatt online szervezték meg. Ez a mostani a 6. alkalom. Mik az eddigi tapasztalatok?

Volt egyszer egy zsidóság… emléknap Sátoraljaújhelyenhttps://bennemeloeredet.hu/2021/12/22/amig-tagadjak-a-nepirtast-nem-hallgat-el-satoraljaujhely-oroksegenek-hirnoke/