Az óra mögött a vidéki lagzira helikopterrel érkező pártfunkcionárius, a milliárdos jachton bulizó nagyember. A nap

Olyan ez, mint amikor a tolvaj lebukik, miközben épp kiemelné a satnya pénztárcát egy farzsebből.

Mert bizony egyetlen kép néha sokkal hangosabban beszél ezer szónál. Mint a riadt-zöld szemű afgán lány, aki a fotó pillanatában jobban fél a fotóstól, mint a háborútól, a szédítő magasságban egy acélgerendán reggeliző munkások, akik valójában vetített háttér előtt eszegetnek, és a miniszter, aki milliós Cartier órában mutatja a hatalmi szóval „jóárasított” húsokat.

„Mint aki halkan belelépett…” – ahogy Karinthy mondaná. Ilyen lehet a lebukás íze és illata.

Amikor hirtelen kiderül, hogy ez így bizony a világ cikije, és még csak nem is az óra a probléma. Dehogy. Miért ne vehetne valaki luxusórát, ha telik rá a fizetésből? Hiszen mindenkinek kell valami hobbi, mindenki gyűjthet valamit. Bélyeget, gombfocicsapatot, drága órát, luxushjachtot, végrehajtóktól jutalékot.

A gond az, amikor a fideszes miniszter a nép egyszerű gyermekeként odasétál a sarki közért húspultjához és együttérző örömmel mutatja, hogy igen, megcsináltuk, megvédtük ezt is, befagyasztottuk a sertéscomb árát. Mert ez így nettó hazugság, mert ez így épp azoknak a le- és hülyének nézése, akiknek valóban sokat jelent ez az egész intézkedés.

Mert hát ugye ott az a fránya óra, szelíden megsimulva a csuklón, aminek az árából nem néhány kiló hatósági áras combot, hanem egy kisebb malackondát, raklapnyi féldisznót, vagy akár egy mini-sertéstelepet is vásárolhatna az érző szívű politikus. És itt lóg ki a disznóláb.

Kész szerencse, hogy nem farháttal fotózták a minisztert, mert az lett volna aztán csak az igazi. Egy képen a farhát, a végtelenül méltatlan nyugdíjak, a kilátástalanság, a mardosó szegénység egyetemes szimbóluma, és a milliós óra, a csak a kiválasztott keveseknek elérhető luxus. Egyetlen fotón, hogy hogyan működik ez a szomorú kis ország, egyetlen fotón a rendszer lényege és esszenciája.

Az óra mögött a vidéki lagzira helikopterrel érkező pártfunkcionárius, a milliárdos jachton bulizó nagyember, a farhátnál pedig a hentespult előtt tétován, félve számolgató kisnyugdíjas, aki azon aggódik, hogy vajon futja-e még a kosztpénzből.

Egy kiló combra, egy kiló farhátra… mert Cartier órára biztosan nem.

Nekik Cartier, nekünk kátyú.