De Pereces gondjait nem az egyenruha és a krúzolás fogja megoldani. És ezt a résztvevők közül legalább egy helyesen ismerte fel, még akkor is, ha konkrétumot nem tudott tenni mellé.
„[N]em feltétlenül csak rendészeti megoldásokban kell gondolkodni, a komplex problémákat ugyanis szociális és oktatási eszközökkel is kezelni szükséges.”
Ezt Szilágyi Szabolcs mondta, érdekes módon a két jelen lévő országgyűlési képviselőjelölt közül az, akinek a (potenciális) körzetéhez Pereces nem tartozik. És még ő is csak félig trafált bele, mert (valószínűleg) a Rendészeti Bizottság elnöki pozíciójából vette szemügyre a kérdést egy csomó egyenruhással egy asztalnál ülve.
A kérdés ugyanis nem csak rendészeti, szociális és oktatási — hanem városfejlesztési is. Elmondom, mire gondolok.
Amikor én még kissrác voltam (tetszőleges dallamra), Perecesen volt bölcsőde, óvoda, általános és szakiskola. Felnőtt- és gyermekorvosi rendelő, posta, de talán gyógyszertár is. Könyvtár biztosan. Meg persze az ezekkel együtt járó közösségi élet is. És abban az időben még megkülönböztettük egymástól (Kis- és Nagy-) Erenyőt és Perecest, tehát amikor „Perecesről” beszélek, akkor szigorúan a Bollóalja feletti részre gondolok. A gond az egésszel az, hogy Pereces mindig is „egyfunkciós” településrész volt: körül-belül 1970-ig gyakorlatilag egy bányászkolónia volt — aztán a bánya ment, Pereces és a percesiek pedig maradtak. És a bányával együtt utána egy csomó más is ment: az oktatás-nevelés, a szolgáltatások, a még meglévő munkahelyek… És persze ezzel együtt egy csomó perecesi is, akiknek egy idő után már szinte semmi kötődésük nem maradt és akiknek a távozása persze újabb és újabb darabot szakított ki a közösségből. Intézmények, szolgáltatások és munkahelyek nélkül aztán (ahogyan az lenni szokott) bezuhantak például az ingatlanárak és Pereces (ahogyan az szintén lenni szokott) a kistelepülések sorsára jutott: a lakosság elöregedett, kicserélődött (a „középosztálynak” számító munkás réteget az alsó-középosztály és a szociális értelemben vett rászorulók váltották), hiszen a fiatalok és akik megtehették, azok mentek a munka után, a leértékelődött ingatlanokat pedig azok is meg tudták fizetni, akik a város más kerületeiben labdába sem rúghattak.
Pereces a zsákfalvak sorsára jutott. Funkcióját vesztett településrész lett és a város mindenkori vezetői ezt sosem látszottak felismerni: rendészeti, szociális és oktatási oldalról próbálják megfogni a kérdést, mintha Pereces baja „a perecesiek” lennének. Holott Pereces problémája Pereces maga.
„Pereces fejlesztési céljai
- Erősíteni kell a városrész lakóövezeti funkcióit.
- Meg kell akadályozni a szegregálódás folyamatát.”
Ez a két pont a város jelenleg hatályos (2014-2030) Településfejlesztési koncepciójából való (PDF fájl). És nagyjából össze is foglalja, milyen „általános stratégia” mentén képzelik el a településrész jövőjét: visszacsinálni a szlömösödést és kertvárost varázsolni Perecesből. A koncepció 16 évre tervez, ennek a fele pont most telik le. Pereces semmivel nem tart előrébb, mint 2014-ben. Nem nyitottak újra az intézmények. Nem hogy hasznosítva, de még állagmegóvva sem lettek azok a gyönyörű-gyönyörű, piros téglás épületek. Perecesre továbbra is olyan út vezet, amit utoljára mintha Szentpáli újított volna fel. Továbbra is 20-30-60 percenként jár a busz. Perecesnek továbbra sincsen funkciója.
Miért lepődünk meg, ha a perecesi emberek is pont ugyanilyen céltalannak, a puszta túlélésért folytatott küzdelemnek érzik az életüket?
Az egészben pedig nem is az a legrosszabb, hogy látod, milyen most Pereces — hanem az, hogy nagyon könnyű belelátni, hogy milyen lehetne. Egy bányatörténeti skanzen az egész településrész. Illetve nem az, de benne van valahol eltemetve. Bányamúzeum a volt bányaigazgatóság épületében. Idegenvezetés az Újaknába. Működő iskola a gesztenyefák alatt. Működő vendéglő az egykori helyén, abban az épületben, ahol kölyökként életemben először voltam moziban. Túrázók kiindulási és érkezési pontja. Tavasztól őszig hétvégi előadások a szabadtéri színpadon. A völgy ékszere, három oldalról hegyekkel övezve.
Nyilván pénzkérdés is. A pénzt pedig elő is kell teremteni valahonnan — de abban teljesen biztos vagyok, hogy hiába van pénzed, ha nincs terved és akaratod, hogy megvalósítsd.
Most erre mit mondjak? Mennyire tudjak optimista maradni, amikor bejárom Perecest keresztül-kasul, emlékszem, milyen volt, látom, hogy milyen lett, aztán olvasom, hogy „erősíteni kell lakóövezetként”, meg „megállítani a szegregációt”, meg „rendészeti, szociális és oktatási intézkedések”? Ezek csak tüneti szerek és semmit sem tudnak tenni az igazi problémák ellen. A tüneti jellegű kezelés és a két, semmitmondó, üres „cél” mintha beismerése lenne annak, hogy fogalmunk sincs, mihez kezdjünk Perecessel.
A Debreczeni Márton térre vezető lépcsősor tökéletes szinonímája annak az útnak, amit a városrész éppen most jár be: hosszú, nehéz küzdelem, ami látszólag felfelé vezet. De ha felértél, akkor rájössz, hogy nincs odafent semmi, csak korhadás, kilátástalanság és bedeszkázott épületek.
Járdák, felületek máshol is
Ha már a különszámban úgyis elmagyaráztam a járdák iránt érzett szenvedélyes szeretetem forrását (MU #12), dobjunk rá még egy marék rőzsét. A BOON láthatólag megtalálta (és meg is szólaltatta) a város összes Erzsébetét (na jó, csak hármat), amikor „feltáró anyagot” készített a miskolci felületek állapotáról.
A megállapításokba és az Erzsébetek panaszaiba nem lehet belekötni. Bár a cikk a belvárosi burkolatok (Széchenyi, Déryné, Kazinczy) minőségére és hiányosságaira van kihegyezve, a város legtöbb pontján tudnánk találni hasonló állapotú, hasonlóan balesetveszélyes és esztétikai szempontból is hasonlóan deficites felületeket. Tény, hogy a belváros van a leginkább szem előtt. Nem csak az itt élők vagy itt dolgozók, de az itt átszálló, itt vásárló emberek és persze a turisták számára is, hát, ezt nem tudom szebben mondani: a legrosszabb arcát mutatja a városunknak. Egy lépéssel tovább menve: ugyanezt az igénytelenséget közvetíti néhol a felállványozott homlokzat (rád nézek éppen, Ady-híd sarok), az elővigyázatosságból levert stukkók és homlokzati díszek, vagy a (végleg?) bezárt boltok kipakolt kirakatai.
A kipakolt kirakatok legalább nem balesetveszélyesek — ellentétben az állványokkal, ingatag stukkókkal és az össze-vissza töredezett díszburkolattal.
Minden városban vannak ilyenek. Ne legyenek illúzióink, hogy csak Miskolcon vannak lepukkant felületek, vízszintesek és függőlegesek egyaránt. Ez egyáltalán nem újdonság. Ami érthetetlen, hogy Miskolcon a város főutcája tud így kinézni. Ritkán értek egyet a BOON-nal, de való igaz:
„[n]aponta több ezer ember fordul meg itt, hiszen a belváros vérkeringésében fontos szerepet játszanak. Nem utolsósorban a város arculatának meghatározó eleme a sétálóutca.”
Az állagmegóvásnak van egy olyan rendkívül rossz tulajdonsága, hogy minél tovább halogatod, annál nehezebb lesz kivitelezni és annál drágább lesz elvégezni. Ha kiballagsz a Kazinczyra, a Hősökre, a sétálóra vagy a Dérynére és lenézel a lábad elé vagy felnézel a homlokzatokra, akkor első pillantásra látszik, hogy ezek a felületek nem most mentek tönkre. Ez bizony hosszú évek elmaradt állagmegóvásának, hiányzó pótlásoknak vagy javításoknak az eredménye. Nem egy ma kezdődött, a mostani városvezetés nyakába varrható dologról beszélünk. Nyilván mindig annak a dolga rendbetenni, aki éppen a várost vezeti. Akkor azoké lett volna, most meg a mostaniaké lenne.
Jó hír, hogy legalább egy helyszínen rendben lesz talán. Egy pipa, számtalan másik pedig reményeim szerint előbb vagy utóbb, de szintén sorra kerül. Mert minél tovább húzzák, annál drágább, veszélyesebb — és annál taszítóbb lesz.
Más linkek kazalban
Ha már ipari meg építészeti örökség, megőrzés és piros tégla: a BOON-on olvastam, hogy Bereczki Zoli (ex-MiskolcBlogos, oklevelés építész, doktorúr és villamosból hidatverő) befejezte a vasgyári kolónia 3D-s lemodellezését. A modellek fent vannak az Átjáró oldalán, hamarosan elvileg videó is lesz hozzá. A Vasgyár (Pereces mellett) a másik olyan öröksége a városnak, ami körül-belül folyamatosan veszélyben van. Jó, ezt visszaszívom, van még néhány ilyen városrész. Viszont nem véletlen, hogy az Átjáró és Zoli nagyon sokat foglalkoznak mindkettővel, kulturális, építészeti, szociológiai meg még ki tudja milyen szempontok mentén.
Lábjegyzet: tudod támogatni az Átjárót egyébként. Vagy vegyél tőlük kiadványt és/vagy mörcsöt. Jó helyre megy.
Van a Minapon is Varga Gábor-interjú. Nagyon sok újdonság nem derül ki ugyan belőle, de ha valakit érdekel a hozzávetőleges válasz a „quo vadis, könyvtár?” kérdésre, akkor azért illik elolvasni.
„Annak ellenére, hogy nagyon jelentős ipari hagyományai vannak, a rendszerváltás után ez a megye le volt sajnálva. […] Hogy a megyének komoly ipari tradíciói vannak, hatalmas segítség abban, hogy a létrejövő új iparágak – elektromosautó-ipar és az azt kiszolgáló iparágak – itt tapadjanak meg.”
Mondotta volt Szijjártó Péter külügyminiszter, amire csak csendesen zokogtam el a falnak, hogy a rendszerváltás óta eltelt időnek pontosan a felében, 16 évig ők vezették (vezetik) ezt az országot. Az a tudat sem villanyoz fel, hogy a több lábon állás stratégiája helyett továbbra is mindent az iparnak szándékozunk alárendelni a környéken.
Kiss János megfogadta a tanácsomat és a múlt héten beletolta a kerek millát a kampányba Facebookon — a sors fintora, hogy ezzel együtt is megint lecsúszott a dobogóról. Ne add fel, János. Egyszer sikerülni fog.
Valaki, aki ért is hozzá, kérem világosítson fel: az, hogy a legnagyobb frakció (és ezzel együtt tehát a közgyűlés) nem szavazza meg Veres (és az alpolgik) illetményemelését, az most gesztusértékű politikai performansz, vagy valóban van érdemi hatása?
Kevés dolog lepett meg a héten, de az készületlenül ért, hogy valamiféle „BOON-Nők Lapja Ezotéria crossover” keretében a járványügyi tájékoztatást mostantól szent emberek jövendöléseire alapozzuk.
Vannak új SGP-s fejlemények: konditerem, hipszter-villi, játszótéri attrakció, kocka-lounge (is) lett belőlük.
És ha már szinte az egész levél a pusztulás, az építészet, állagmegóvás meg ilyesmik körül forgott, akkor itt egy link arról, hogy hogyan belezik ki és állítják helyre a Minorita szentélyét. Kötelező darab, függetlenül attól, hogy hiszel-e vagy sem.
A legközelebbig,
Az egyetlen értelmes médiatermék Miskolcon
Nem vagyok médiatermék.
Igaz nem is veszem át mások cuccának 70%-át változtatás nélkül és közlöm le a saját oldalamon clickbait cím alatt, szóval az újságírói etikát és a méltányos felhasználást biztosan jobban értem, mint Pusztai. De előbb-utóbb megérti ő is, csak ösztönözni kell majd kicsit.
Egyetértek, de hol voltak és vannak a megválasztott jobbikos képviselők? Azért szavaztunk rájuk mert azt mondták majd ők megoldják. De mi lett belőle ? A jó érzésektől csak jókat lehet….ni. Konkrét program kell. Fletó is felköltözött az Avasra. És lett eredménye? Persze. Neki. Konkrét lépések kellenek. Egyenlő munkáért egyenlő bánásmód. De mi van ha valaki ezt másként gondolja ? Azt hiszi, hogy ő egyenlőbb az egyenlőknél és üt és elveszi mert neki jár, mert ő érzékeny és kisebbségbe szorult. Vagy lesz..rja az egészet és magasan tesz rá, majd onnan kukorékol.
Hát igen, be kell látni. A pingvin a sarkkörön, míg a teve a sivatagban tud csak harmonikusan kiteljesedni. Persze van egy köztes megoldás is. A vadaspark. De kinek jó ez ?
Tehát végre az ott lakóknak kell adni muníciót – de nem üveggyöngyöt – hanem eszközöket és önrendelkezést. Aki ott hagyta ne nézzen vissza, ne érzelegjen. Ha meg visszavágyik, akkor menjen vissza és éljen ott, alakítsák ki a közösségi szabályokat. Akkor talán sikerülni fog. „No, go” Míg nem lesz igazi „no go zóna”
xxxxxxxxxxxxte mennyit kaptál?