Szinte erőszakosan pereg a check¬list párbeszéde, mi jövünk. Ezek mennek

MALÉV VÁROS

Ez a város valahol Budapesttől északkeletre helyezkedett el, területén kevés volt a magas építmény, de zegzugos utcáin rengeteg féle ember élt. Nagyváros volt – nekem mégis, elsősorban kedves. A nyár forró volt, hőséget lehelt a beton, hajtóművek melegítették a vibráló levegőt, és a gépeknek néha végtelennek tetsző ideig kellett futniuk a pályán, hogy a vakáció alatt meghízott és háromhavi hideg élelmét magával szállító Manci nénivel együtt is elemelkedjenek, hála a régi orosz és új amerikai technikának. Télen viszont mindig ide ömlött a legnagyobb köd; amikor az Üllői úton a harmadik piros lámpa még gond nélkül látszott, itt a padra letett crew-táskáját sem találta meg az ember – igaz, előfordult, hogy tévedésből valaki más kapta fel és állt odébb vele. Az biztos azonban, hogy a pályák végére gyűlt össze a legtöbb köd, mert a szabályosan végrehajtott leszállás után olykor „follow me” kocsit kellett kérni, mert a gurulóút nem látszott.

Volt zászlója is a városnak, színes, vidám, szinte vagányan élénk: piros és zöld csattant össze az elegáns kék-fehérrel. Természetesen a sötétkék volt mindennek az alapja, az a kék, amit egyébként csak tízezer méterről felfelé sandítva láthatunk, mert a kozmosz sötétíti el a különben derűs világoskéket. Hanyagul ferdére vágva és a száguldás képzetét keltve viselte ezt minden repülőgép a farkára festve, de az autóktól a levélpapírig minden ezeket a színeket labdázta egymásnak játékos büszkeséggel.

Ha valaki egyszerűen egy gyárhoz vagy vállalathoz hasonlította volna ezt a várost, az hamar belátta tévedését, mert egy városban például sohasem alszik mindenki egyszerre. Van, aki virraszt, van aki éjszaka dolgozik, és karácsonykor sem pihen mindenki. Azonkívül nemcsak egyféle ember található itt, mint gyárban a munkás, kórházban az orvos meg a nővér, hivatalban a tisztviselő, hanem mindezek együtt, plusz a többiek, az autóbusz vezetőtől a határőrig. És van itt több étterem és több könyvtár, posta és virágárus, fogorvos, iskola és uszoda, utcáin busz közlekedik, és megáll a kijelölt megállóhelyeken.

De a legfontosabb része ennek a városnak mégiscsak a Színház. Művészváros ez. mert végső soron minden a művészetért van, s a szín¬pad köré épült az egész világ. Az előadás folyamatos: a szolgálatos ügyelő a helyén ül és fogadja a szereplőket, akik hamarosan jelmezt öltenek és indulnak a gépek felé. Ellenőrzik a műszereket maguk elé tűzik – súgó helyett – az eljárásokat, aztán megszólalnak és – elemelik a földtől a közönséget.

Egy farmerkabátos fiatalember legyalogolt a szimulátorból – kongtak léptei nyomán a vaslépcsők. A be¬csapódó ajtó zajára egy nagy cirmos abbahagyta a mosakodást, meg¬dermedt, még a nyelvét is kinn felejtette, aztán folytatta a tisztálkodást. Egy lány – még jelmezben – a jól ismert papírzacskóból borított elé valami athéni maradékot, mire még két további macska lakótárs is odaballagott, lekászálódva a „MET’ ablakpárkányáról.

Pisti elkérte havi műsorát, aztán visszasétált a kocsijához. Távol, a kerítés mellett talált csak helyet, burjánzó gaz, drótok és kőtörmelék közelében. Ez volt a szegénynegyed. Kóborló kutyák és macskák éltek itt, ember alig járt erre. Az „elit” városrészben ugyanakkor fontos üzletemberek ültek a parfümillatú, légkondicionált helyiségben, a tax free neonfényei megvilágították borotvált arcukat. A konyak mellé mosolyt szolgáltak fel nekik.

Megszerettem ezt a várost. Éreztem valami hasonlóságot gyermekkorom helyszínei, például a televízió és közte. Ugyanúgy jelen volt minden társadalmi réteg, ugyanúgy zajlott az élet éjjel és nappal, ugyanúgy színpad előtti és mögötti részre oszlott a világ. A főépület ívelt folyosóján járva eszembe villant, hogy hasonlóképp a hatalmas stúdiókat körülvevő televíziós folyosókhoz, itt a váróterem vagy a hangár köré épült minden egyéb. Reggelente, amikor a folyosóról bepillantottam a nyüzsgő váróterembe, gyakran elmosolyodtam és magamban köszöntöttem a mi kedves közönségünket, mert mindegy

volt, hogy a függöny mögül vagy a „piros zónából” pillantok-e ki rájuk.

A hangár nem emlékeztetett semmi másra. Legfeljebb a templomra, ahol csend és hűvös van, visszhangzanak a léptek. Talán oltárt építenek? Fel-állványozva a hatalmas repülőgép. Mindene kinn, fékszárnyak, interceptorok labirintusában bolyongok, a futómű ősfája áll előttem, fejem fölött a nagy fehér állat hasa. Három emelet séta után elérkezem a vezérsíkhoz, egyenként vizsgálhatom a szegecseket és a magassági kormány több asztalnyi felületét. „Bünések” helyett szerelők jönnek kék ruhában.

Így telnek a hétköznapok. De vannak ünnepek is, ha nem is mindig vasárnap. Egy forró, augusztusi délután például maga II. János Pál pápa sétált ki hófehérben a Malév vadonatúj Boeing 737-300-asához, a HA-LEG lajstromjelűhöz, amely hosszú előkészület eredményeként valóban a „LEGszebb” lett. Rómában, útjuk befejeztével aztán – a világon először – megszentelte a Malév repülőgépét és – lévén augusztus huszadika – a Szent István nevet adta neki.

Szent István azóta a pápa áldásával repül és viszi utasait szerte Európába. De már korábban is megtörtént, hogy egy levegőbe emelkedő óriás – teljesen adekvát módon – hirtelen templommá változott. Akkor a TU-154-es LCR-rel történt az eset, melynek a fedélzetén egy pilóta és egy stuvi kötött házasságot. Virágok, zene, az ülésekben a rokonok, vendégek. A pap pedig szintén áldást oszt és esket: hogy „hozzá hűtlen nem leszek, vele megelégszem és el nem hagyom sem jóban, sem rosszban”. Mármint – gondoltam én – a repülőgépet.

Vannak dolgok, amelyek bármilyen hihetetlenek is, megtörténnek. Persze nem „csak úgy” és nem bárki kedvéért. Hatalmas igent kell mondanunk ahhoz, hogy legyőzzük a gravitációt, mert minden visszafelé hullana és szétszóródna, csak ez a különös akarat, tudás egyesíti az erőket felfelé. A lelkész tehát jó helyen állt.

Ezekben az időkben – és ezeken a régi orosz gépeken – még szükség volt a repülni tudó pilótákra, akik a nagy öregekhez hasonlóan a „fenekükkel repültek”, azaz elképesztően tehetségesek voltak. Rengeteg tudással, tapasztalattal rendelkeztek, a sejtjeikben bizonyos vagányságot sem nélkülöztek. A Malév-pilcsik még ebből a vérből valók, hiszen mind¬egyikük orosz gépen kezdte. A legendás alakok már fogytán vannak, de többnyire a fiatalok is hozzák a formájukat. Nem véletlenül csodálták meg pár éve azt a Malév-gépet Rómában, amelyen egy öreg parancsnok és egy „vastag” másodpilóta teljesített szolgálatot. Szakadt az eső Fiumicino körzetében, az irányítás tájékoztatta őket, hogy eddig három gép átstartolt és nem javasolta a megközelítését. Ők csak „ballagtak” tovább, kerülgették a kumulonimbuszokat, aztán egyszer csak eljött a DH, megszólalt a kapitány: „Látom, leszállunk” – de hogy mit látott, az örök titok marad, mert úgy járt az ablaktörlő, mint a motolla, ömlött az eső. Gyönyörűen szálltak le – egyedül, mert utánuk is átstartoltak még páran.

Ő volt az egyetlen, aki megengedhette magának egyszer, amikor még kisebb volt a forgalom Ferihegyen, hogy az állóhelyek fölött és a terasz előtt lecsavarjon egy orsót a Z 142-essel. Bárki más tett volna ilyet, felelőtlennek, nagyzolónak és visszataszítónak éreztük volna cselekedetét. Egy csöpp vagányságért évtizedek gyakorlata, tehetsége, fegyelmezettsége és józansága a zálog. Ő hiánytalanul rendelkezett mindezzel. Meg még valami mással is . . . amiről úgysem tudom megmondani, micsoda.

Új gépet hozott éppen Otrokovicéből és engedélyt kért egy bemutató megközelítésre. Az állóhelyen egy modern Swissair gép pilótája rádiózott, azt hiszem, épp hajtóműindítást akart kérni, de csak odáig jutott, hogy „ request . . . ” – utána néhány másodpercig mindössze a rádió sistergését lehetett hallani, amint valaki döbbenetében még az adógombot is elfelejti elengedni. Ekkor gömbölyítette orsóját a legendás kapitány . . .

Magyar sajátosság volna? Lehet, mert a műrepülő bajnokságokon is arról ismerszik meg a magyar versenyző, hogy felszállás közben billegtet egyet a barátai felé. De a varsói irányítók is háromszor köszöntek el attól a Malév-géptől, amelyikből udvariasan bemosolyog¬tak a pilóták a Torony ablakán . . .

Az is jellemző, hogy a repülés családi vonás. Pilóta ugyanis nem úgy lesz az ember, hogy a pályaválasztási tanácsadó odairányítja. Hanem . . . járni tanul a reptéren. Aztán a papája ölében repül, Malévos Mikulás hoz neki ajándékot és végül az is megtörténhet, hogy azonos időben, azonos típust repül az édesapjával, csak ő még jobb ülésben. Mert repülni – kell. Mindenképpen. Nem egy név cseng vissza generációkon át a Malévnál. Néha, sajnos, fájón ismerős nevek. Akik katasztrófa áldozatai lettek egy szerencsétlen korszakban, azok fiukat hagyták maguk után, hogy tovább repüljenek. Elnézem őket a szarvkormánnyal a kezükben és azon tűnődöm, mi járhat a fejükben, szívükben. Dac? Bizonyítás? Nem, sokkal szelídebben mosolyognak és csendesek.

Pistinek „civil” a felesége, a lányok mindig össze¬gyűjtötték neki a csokikat, mert a kisfia imádta az édességet. Ha olykor üres kézzel ment haza, a kis srác csalódottan nézett rá és bele¬törődéssel vonta le a következtetést: „Megették az utasok a csokit . . . ugye, apa?”

A minap Londonba repültünk. Mikor süllyedni kezdtük, már csukódott össze a széles színház ¬függönye: egyre szűkebb lett, zárult rá alulról, felülről az éjszaka. Süllyedtünk, dobált a felhőzóna. Leszállás előtt valahogy minden

ünnepélyesebb lesz: elhalkul a hajtómű és a megváltozott .,levett” fények is a várakozás örömteli feszültségét sugározzák. Felkészülünk valamire, a fináléra; a szárnyon már mindent „kipakoltunk”, fém-karmocskáit kinyújtotta a gép és tompa durranás jelzi, hogy a futómű is kijött. „Futóidő letelt” – idézem magamban, és ahogy újra fütyülni kezd a hajtómű, szinte hallom: „két százalék rá”.

Másnap a Heathrow egyik folyosóján a sok idegen arc, szó és kép között egyszer csak egy Malév egyenruha tűnt föl – értünk jöttek!

– Szia, te lány! – csókolt arcon a kapitány, akinél vizsgáztam is korábban. – Benézünk még ide a boltba, mindjárt jövünk! – biztatott elsietve.

Pár perc múlva már együtt ültünk a kabinban. – Zárhatjuk az ajtókat?

– Nem, még nem kész – szólt a fedmérnök.

– Meddig lambadáznak még a folyosón? Gyerünk, különben el¬megy előttünk az Air France.

Mi nyertünk, a hátratolás után két másik gép állt keresztbe.

– Uramisten, micsoda dugót okoztunk! – kapott a fejéhez a tréfás parancsnok.

A futópályán előttünk egy ausztrál 747-es állt.

– Na, most még elmondja a versikét . . . – és hopp, valóban fel is dübörgött a négy hajtómű.

Nevetünk, de közben hangosan, szinte erőszakosan pereg a check¬list párbeszéde, mi jövünk. Kevés az utas, névlegessel szállunk fel, pillanatok alatt két-háromezer méteren vagyunk.

Repülünk és egy legendás korszak fekete-fehér kockái derengenek. A ferihegyi repülőtéren az IL-18-as lépcsőjén fiatal parancsnok lépdel: „Jelentem, a MA 802-es járatát rendben teljesítettem” – és tiszteleg. Szolgálat – ez talán még megmaradt máig is. A „katonaság” elmúlt, de a szolgálat másik jelentése tovább él. Szolgálatot teljesítenek, mint a rendőr, az orvos vagy bárki, aki tudja, mit jelent ez a szó.

Látjátok, ebben a városban minden egy• cél érdekében történik és sokan hangoztatják: „ha kirúgom a patkolóféket. megszűnik az otthon, a vállalat, csak a műszerek zizegnek”.

Tavaszodik. A pilóták egyre többet állnak kinn a szabadban a crew ¬car-ra várva. Beszélgetnek, emlékeznek, tervezgetnek. És ha egy kékorrú gép száll el fölöttük – nem ritka eset a repülőtéren -, kivétel nélkül felpillantanak az égre. Ahogy a régi dal mondja: „A végtelen kék ég a mi hazánk . . .”