Három kézirat sorsát kell most már figyelemmel kísérnem: Szőcs Géza utolsó verseskötetét, Hankiss Ágnes új doktoriját, illetve most már Kabdebó Lóránt legújabb Szabó Lőrinc-könyvét. Szellemi nagyságaink örökségével foglalkozni nem csupán szakmai, hanem egyenesen erkölcsi kötelességünk. Nekünk és értünk írták. Mindhárom műben közös, hogy szerzőik nem utolsónak szánták, ezért még nagyobb hiányérzetet hagynak maguk után. Kabdebó tanár úr egyenesen úgy fogalmaz művében, amit halála előtti napon küldött a szerkesztőnek: „rátaláltam életre szóló feladatomra: az európai költészet nagyjaival összeolvasható nemzeti költőnk, Szabó Lőrinc életműve vizsgálatára”.

Bő fél évszázados munka ért, érhetett volna újabb állomásához. Aminek kezdőlöketét Kabdebó maga jelöli meg: „Áldását munkámra induláskor Németh László adta: két levelében is hangsúlyozta a feladat fontosságát, nemzeti értékként kezelését: »Látom, hogy Szabó Lőrinccel foglalkozol. Ő is egyike azoknak, akiket szép csendesen ki akarnak iktatni a köz-emlékezetből. Nehéz, de szép feladat e könnyelmű feledés s bűnös feledtetés ellen dolgozni.« (1966. november 17.); »Örülök annak is, hogy Szabó L.-könyved halad […] hiszem, hogy a társadalmilag hálátlan téma ebben az esetben is nagy szellemi s mesterségbeli gazdagodással fog járni: hisz a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől függ – hogy mire teszi fel magát« (1967. szeptember 15.)

Kabdebó tanár úr arra tette fel magát, hogy amint azt TGM harminc évvel ezelőtt, a rendszerváltáskor méltatásképpen megfogalmazta: filológusként megváltoztassa az irodalomtörténetet. Nem az öncélú szakmaiság vezérelte – jobbá akart tenni az egész magyar kultúrát. Nem karriervágyból, nem magáért – értünk perelte ki Szabó Lőrinc igazát, egyben minden magyar költő mindenkori igazát is az elhallgatással, bűnös elhallgattatással, a közömbösséggel és a feledéssel szemben.

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Kabdebó Lóránt a hetvenes évek eleje óta az irodalmi élet jellegzetes, senkihez sem hasonlító, meghatározó figurája volt, akinek habitusa inspirált; mérhetetlen energiája és vitalitása megtartó erővel bírt, hatását pedig fokozta az irodalom iránti feltétlen „elszegődése”.

Egyéni, jellegzetes stílus, rendkívüli intelligencia és tájékozottság, és maró, kíméletlen humor jellemezte. Ha megengedik, egy személyes emlékemet idézném ide: egyik első főigazgatói nyilvános szereplésem után odajött hozzám a tanár úr, és mellbe bökött, mondván:

Ha feleannyira jó igazgató leszel, mint amilyen jó irodalmár a húgod, akkor az nekem már elég.

Kijelölte a helyemet a táplálékláncban, ezzel az egy mondattal felállította a fontossági sorrendet, kinek mekkora a hozzáadott értéke, egyszer az irodalomtörténész, muzeológus, kritikus, majd aztán az igazgató. Csak félig volt vicc, mert óvón követte a tevékenységemet, a későbbiekben is folyamatosan visszajelzett, minden baráti gesztusa megerősített. Hálás voltam a figyelméért.

SOKAT TANULHATTUNK TŐLE. LEGINKÁBB AZ INTELLEKTUÁLIS BÁTORSÁGBAN MUTATOTT KÖVETENDŐ PÉLDÁT.

A hetvenes-nyolcvanas években, a PIM hangtárának vezetőjeként Magyarországon az elsők között foglalkozott oral history felvételek készítésével. Olyan beszélgetéseket rögzítettek a kezdeményezésére és vezetésével, amelyek maradandó, ma is gyakran használt források: mint a legendássá vált Szentkuthy Miklós-, Határ Győző-életútinterjú, amelyek sikeres kötetben is megjelentek, és sok tucat interjú a korszak legfontosabb alkotóinak egész sorával, amelyeket nagy része azóta írásban is napvilágot látott, és amelyeket a múzeum gyűjteménye őriz.

Fiatal kora óta rendkívüli érzéke volt a jövőbe mutató kezdeményezések, úttörő lehetőségek felkutatása, felkarolása iránt.

VONZOTTÁK A TECHNIKAI ÚJDONSÁGOK, ÍGY AZ ELSŐK KÖZÖTT FOGLALKOZOTT MAGYARORSZÁGON AZ INFORMATIKA ÉS AZ IRODALOM ÖSSZEKAPCSOLÁSÁVAL.

Megszervezte a Szabó Lőrinc hálózati kutatásokat, hosszú éveken át segítette munkájával és tanácsaival a PIM Digitális Irodalmi Akadémiáját.

Igazi iskolateremtő alkatként az utóbbi évtizedekben, főként az általa megszervezett miskolci bölcsész műhelyből számtalan tanítványt indított el az irodalomtudomány szakmai közösségébe, így a PIM munkatársai közül is jó néhány számára a „tanár úr” volt. De tágabb értelemben véve is jó érzékkel bírt a tehetségek felfedezése iránt.

Mindezt a több emberre való munkát egymaga végezte el, sokszor öntörvényű kitartással, szakmai csoportosulásoktól, klikkektől függetlenül. Bár megérdemelte volna, a legnagyobb állami díjak talán ezért kerülték el. Elkéstünk mi is, idénre sikerült bejavasolni a Kossuth- és Széchenyi-díjasok jelöltlistájára. Most már egyiket sem kaphatja meg. Személy szerint is lelkiismeretfurdalásom van, amiért méltatás helyett emlékbeszédet mondok.

A TANÁR ÚR ÚGY MENT EL, AHOGY ÉLT: TÖBBET ADOTT NEKÜNK, MINT AMENNYIT KAPOTT TŐLÜNK.

Legnagyobb adománya talán mégis a Szabó Lőrinc-kutatás. Nemcsak a maradandó, fizikai voltukban is az asztalra letehető tudományos munkák, a számtalan rendezvény, konferencia, kiadvány, emléktábla, hanem mindezek eredménye: hogy Szabó Lőrinc az irodalomelmélet művelői és a széles közönség szemében is elfoglalhatta helyét a 20. század legjelentősebb alkotói között.

Kabdebó Lóránt tanár úr megtette, amit megtehetett, most már rajtunk a sor. Ahogy kedvenc költője írta:

„A szín forog, és amit elhagyok,
egészítse ki a ti álmotok.” (Gyerekvilág)

Nehéz, szinte lehetetlen vállalás továbbálmodni a Tanár úr álmát, de ha nem végezzük el ezt a kiegészítést, nem lesz egész a világunk.

Isten Veled, Kabdebó Lóránt, nyugodj békében, Tanár úr!

Elhangzott Kabdebó Lóránt temetésén Miskolcon 2022. február 5-én

Fotó: A temetésen