Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem az eszakhirnok.com nézeteit tükrözik. Mi a hírt/eseményt közöljük, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.
Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem az eszakhirnok.com nézeteit tükrözik. Mi a hírt/eseményt közöljük, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.
Nem értem Cseh Tamás dalát szegény magyarokról, mikor itt vannak, 1971 óta egy utcába rendezve a nácik és az orosz katonák. Magyarországon volt mindig az irányítókar. Erről kellene beszélni már 1945 óta a szabadságharcosoknak. Persze, a vér, amit arattak kielt azóta, mert vérföld az egész világ, meg nemi csapás.
„Biszkuné ítélte halálra Tóth Ilonát?
Nem. Ez egy olyan városi legenda, amely nagyon erősen tartja magát – több cikkben, írásban említik. Tóth Ilonát – vagy Ilonkát – hivatalosan a „B.-né Tóth Matild” vezette háromtagú bíróság ítélte halálra első fokon. Ebből gondolták sokan, hogy a B. a Biszku nevet takarhatta – mert sokan szerették volna azt hinni, hogy személyesen Biszku Béla felesége ítélte el az ártatlan, végzős orvostanhallgatót. Mert a néplélek így képzeli el a Gonosz működését. [A családi kötelékeket, ÁVH-s házaspárokat látva – joggal.]
De az asszonyt valójában Brandstatter Jenőné Dr. Tóth Matildnak hívták. Eladóként és alkalmazottként kezdte, majd, ahogyan a NEB honlapján írják: „A háború után tíz éven keresztül (1945–1955) szakszervezeti funkcionáriusként működött: előbb a textilmunkások szakszervezetnél dolgozott, majd a Szakszervezetek Országos Tanácsánál volt országos nőtitkár. 1955. július 14-étől okleveles jogász, diplomáját 1957. február 16-án vehette át.”
Fogalmam sincs, hogy mennyire volt képzett, de a képzettségére nem is igen volt szükség. Annál inkább a halálos ítéletre. A ma este levetített beszélgetésből – Kiss Réka történésszel, a NEB elnökével készítettem interjút, aki édesapjával (M. Kiss Sándor történésszel) együtt megírta a Csalogány elszállt című kötetet – az is kiderül, hogy ez a bizonyos B.-né amúgy a halálos ítélet ellen foglalt állást. Persze kéznél volt a két mellé helyezett – szintén – politikai küldött, így csak megszületett az elvárt döntés.
Tóth Ilonát felakasztották. Ártatlanul. Azelőtt vették el az életét, hogy egyáltalán elkezdhette volna. Alakja már halála után része lett a nemzeti folklórnak, a kommunista propaganda minden erejével lejáratta, mások különböző – gyakran meg sem történt – elemeket szőttek a tragédiához. Például azt, hogy áldott állapotban volt.
Valójában nem.
Tóth Ilona karakán, kemény, sportos, kitűnően tanuló orvostanhallgató volt. Sebesülteket mentett, segített a nyugati élelmiszerszállítmányok magyar földre juttatásában, majd – miután egyetlen orvos sem vállalta (!) – végzősként átvette a Domonkos utcai kórház vezetését. Röplapoztak, szabadságharcosokat ápoltak és bújtattak. Nem szerette a fegyvert, nem tűrte az italozást, sem a káromkodást.
Aztán gyilkosnak bélyegezték.
Erre semmiféle bizonyíték nem volt – sőt, minden ellentmondott ennek –, de megvolt az, amire támaszkodhattak, amire az összes hasonló koncepciós ügyben támaszkodtak: a beismerő vallomás. [„Virág elvtárs, ez az ítélet!”]
Ma a történészek egyetértenek abban, hogy Tóth Ilona pere koncepciós volt. Nem követte el a gyilkosságot. Egy kivétel van: Eörsi László. Ő – bár mártírnak tartja Tóth Ilonát (érthető, ugyanebbe a perben apját is elítélték pár év börtönre) – még mindig gyilkosnak nevezi. A vallomás és a koncepciós ügy alapján. Mint a kékfényes Szabó László és a többi egykori propagandista.
Joga van hozzá. Demokráciában élünk.”