– Helló, röfi! – köszönt szívélyesen Vlagyimackó kis csicskájának, Malacka Viktornak. – Ülj csak le szépen ide, a hosszú asztalomhoz!
– Nem szeretem, ha így nevezel! – panaszkodott Malacka Viktor. – Nem illik az önképemhez. Nevezhetnél, mondjuk, Délceg Vadkannak.
– Tudod, én annyit hazudozom – mélázott el Vlagyimackó –, hogy néha jólesik lazítani. Na, de nem is ezért hívtalak. Mint tudod, igényt tartok Füles rétjére. Gondoltam, bevonulok oda. Az egész Százholdas Pagony ideges lesz. Már most is eléggé idegesek.
– Én támogatlak, Mackó! – kiáltott fel Malacka Viktor, és könnybe lábadt a szeme a nagy igyekezetben. – A Pagony meg kinyalhatja. Folyton azzal jönnek, hogy egy kicsi és jelentéktelen állat vagyok.
– És ebben teljesen igazuk van. Éppen ezért nem fogsz támogatni. Vagyis nem úgy. Fintorogsz, sápítozol, kacsingatsz és sóhajtozol, aztán végül azt mondod, hogy támogatod Füles szuverenitását és területi integritását, mint ahogy mindig is tetted, és nem bontod meg a Pagony egységét a válasz tekintetében, mint ahogy sohasem tetted. És nem röhögöd el!
– Nem értem.
– Persze, azért magyarázom. Malacka, te egy kicsi és jelentéktelen állat vagy. Az én kicsi, jelentéktelen állatom a Pagonyban. Ott van rád szükségem. A Pagonyon kívül annyira kicsi és jelentéktelen lennél, hogy semmi hasznom nem lenne belőled. Még egy pár medvebocskor sem telne ki a bőrödből. Nekem te csak a Pagonyon belül érsz valamit, drága egybarátom!