A háború centrumába, Kijevbe tartunk egy kulturált, csendes, üresen pangó vonaton. Ami csak azért meglepő, mert a légiközlekedés leálltával autóval indultunk el csütörtökön Magyarországról.

Ez ígérkezett a leggyorsabbnak, és eleinte be is igazolódott a felvetésünk. Félig üres utakon autóztunk, amit úgy kell érteni, hogy a mi sávunk üres volt, a Magyarország irányába vezető sávban pedig tizen-kilométereken állt a sor.

„Tízezrek menekülnek az országból” – mondtam kollégámnak, Simor Daninak, aki kamerával vette a konvojt. Aztán egy villogó autó vágódott elénk, megálltunk, de hosszas helyzetértékelésre nem volt idő, mert a kipattanó egyenruhások pisztolyt szegeztek Dani fejéhez, és ordítottak, hogy szálljunk ki.

Ukrán katonák voltak, feszültek, idegesek, és amikor hosszas kiabálásuk közepette megértették, hogy nem kémek, hanem egyszerű videós újságírók vagyunk, már késő volt arcvesztés nélkül elengedni minket. Nem fárasztom az olvasót a három órás lankasztó ügyintézés leírásával, amely során kézről kézre adtak minket a fegyveres erők, végül a belső elhárítás kicsit bizonytalan tisztje böngeszte át a Facebook profilunkat, hogy a legvégén mar együtt állapitsuk meg, hogy a csütörtöki eseményekre, Putyin váratlan támadására sem mi, sem ők nem számítottak. Barátságos kézrázás közepette bocsátottak utunkra minket.

Az úton hömpölygött velünk szemben a kocsisor, de hiába volt üres a mi keletre vezető sávunk, óriás késésben voltunk.

Hajnalban értünk Lviv határába, ahol egy benzinkútnál tankolva alacsonyan elhúzó vadászrepülő rörgésére kaptuk fel a fejünket. A kutas annyira nyugodt volt, hogy megkérdeztük: ukranszkij? Mire a kutas enerváltan válaszolt: szovjetszkij.

Lviv városában már kelt a nap, amikor úgy döntöttünk, hogy további autózás követjük a Telex elöttünk járó, és másik térségbe tartó csapatának, Nyilas Gergelynek es Huszti Istvánnak a példáját, és vonattal megyünk el a még 700 kilométerre fekvő fővárosba.

Amikor vonatunk elindult, a helyi tudósítók épp az első Kijevbe csapódó rakétákról szamoltak be.