A szovjet hadsereg 1979 karácsonyán bevonult Afganisztánba, hogy a megtámogassa az instabil Moszkva-barát kormányt. Az ezt követő, a hagyományos társadalomra, a vallásos afgánokra támaszkodó felkelés olyan 10 évig tartó szörnyű háborút eredményezett, amiből csak újabb és újabb háborúkba lehetett továbblendülni. Forrásrészleteink a kis afganisztáni fegyverkezési versenyt mutatják be, azt a „fejlődést”, amivel a gyalogságtól az aknákig, a helikopterektől a Stingerekig jutott az afgán háború.

Szovjet páncélosok érkeznek Afganisztánba 1979-benEgyfajta szabály felrúgását is jelentette Afganisztán szovjet megszállása: korábban elfogadott volt, hogy a szuperhatalmak kormányokat váltanak, beavatkoznak a saját érdekszférájukon belül, de olyan országot, amit nem foglaltak el a II. világháború során, egyik nagyhatalom sem szállt meg a hidegháború idején. A Reagan-kormányzat (és előtte már a leköszönő Carter) félre nem érthető módon ítélte el a megszállást, és egyre keményebb retorikát alkalmazott a Szovjetunióval szemben. Közben a szélesedő ellenállás a szovjet csapatok és a kommunistabarát afgán kormány ellen olyan lehetőséget adott az amerikaiak kezébe, amiről nem is álmodtak korábban. Moszkva a legjobb úton volt afelé, hogy egy megnyerhetetlen háborúba bonyolódjon: hosszú idő alatt sem értek el többet, mint hogy Kabult és a nagyobb városokat ellenőrzésük alá hajtották. Ebben a helyzetben a szovjet hadsereg egyre elszántabb lett. Megkezdték a vidék masszív elaknásítását, ami a háború egyik legmeghatározóbb eleme lett. Ahogy Robert D. Kaplan, egy akkoriban Afganisztánban járó amerikai újságíró felidézte, egy skót orvos így látta az aknásítás logikáját:

A háború filozófiája igazán vészjósló. Vegyük az oroszokat. A lefektetett aknáik célja nem az, hogy öljenek, hanem hogy csonkítsanak, mert a holttest nem okoz kellemetlenséget. Pusztán kivon egyetlen embert a harcmezőről. De aki megsérül és kínokat él át, több olyan ember folyamatos segítségére szorul az élet minden területén, akik egyébként akár harcolhatnának is. És ha egy területet teljesen el akarsz népteleníteni, akkor azt akarod, hogy a legtöbb áldozatod kisgyerek legyen. Még a legmakacsabb paraszt is feladja és inkább menekülőre fogja, ha a gyerekét megcsonkítják.

A gyerekre különösen az RFM-1 akna volt veszélyes, mert élénk színével egy játékra hasonlított – hogy véletlenül vagy célzatosan, az vita tárgya, de tény, hogy sok gyerek áldozatul esett ennek a típusnak.

Az amerikaiak először pénzzel támogatták a felkelőket, akik mudzsahed-eknek vagy többesszámban mudzsahedinnek neveztek, vagyis „dzsihádvívónak”, néha pedig “Isten harcosai”-ként hivatkoznak rájuk – az oroszok megelégedtek a dusman (ellenség) megnevezéssel. Az elkövetkezőkben a háború valóban nagyon hasonlítani kezdett Vietnamra, a rejtőzködő, előbújó, támadó, megint elrejtőző ellenséggel, és a fejlettebb technológiával rendelkező reguláris hadsereg közötti összetűzésekkel. Ahogy Vietnamban, úgy Afganisztánban is hamar megjelent a helikopter, amivel a szovjetek a végső fegyvert vélték megtalálni a gerillák ellen.

1984-ben az amerikaiak úgy döntöttek, hogy tovább fokozzák az afgán felkelőknek nyújtott segélyeket, de széleskörű humanitárius programba is kezdtek, már csak a látszat kedvéért is. Sőt, ekkor még a lázadók felfegyverzésének tényét általában az amerikai CIA, és a közvetítőként használt pakisztáni titkosszolgálat, az ISI is tagadta. A pakisztáni Pesavárban táborozó sok, illetve az afganisztáni területeken itt-ott elszórva megjelenő amerikaiak életérzését jól kifejezi Alan Eastham diplomata visszaemlékezése.

1984 körül a Kongresszus úgy döntött, hogy jelentős, határon átívelő humanitárius segélyprogramot indít, amivel Afganisztánba juttatnának segélyeket. Azt hiszem, azért volt az ötlet, hogy kicsit puhítsák ennek az egésznek a katonai élét, annak, hogy mi ki akartuk verni a szovjeteket Afganisztánból […] Olyan vadnyugati hangulat uralkodott, sok zsargont használtunk: olyanokat mondtunk, hogy mudzsok ezt csinálták, a mudzsok azt csinálták, az emberek pedig bementek „belülre”, vagyis bementek Afganisztánba.

Ezek után elképzelhető, hogy a már említett Robert Kaplan újságíró hogy meglepődhetett, amikor Pakisztánban állomásozva egyszer csak szólt neki afgán összekötője:

„reggelre legyen készen. Holnap indul »odabentre«”.

Odabenn Kaplan sok mindent látott, több mudzsahed vezetőt is meglátogatott. Alább az egyik útjáról írt visszaemlékezéséből szemezgetünk.

“Azt mondja, a neve Golam Iszá Khán”, fordította Vahil, olyan hangosan, hogy túlüvöltse a szürke szakállas harsogását. Alig tudtam megtartani a jegyzetfüzetemet. Két fülsüketítő hang süvített egyszerre felém, nyakig poros voltam, és alig láttam az éhségtől. Az egész olyan misztikusnak tűnt a fejemben, mintha a saját lelkiismeretem hangját hallottam volna.

„A kommunisták nem szeretik az Istenemet és az ő követét”, mondta az öregember. „Megpróbálják kiirtani az életformámat. De Isten erőt ad. Isten mindig segít. Amerika istentelen, de Amerika jó, mert fegyvereket ad, hogy a kommunisták ellen harcoljak. Miután kiűztük a suravit [a szovjet csapatokat] Afganisztánból, aztán kiűzzük sorra Buharából, Szamarkandból és Taskentből is. Allahu akbar!

„Mennyi idős Ön”, kérdeztem, mert egészen az elejéről akartam kezdeni. Az öregember elgondolkodott egy pillanatig, én pedig azon tűnődtem, hogy valaha is feltette-e neki ezt a kérdést bárki.

„Negyven”, fordított Vahil.

„Negyven!? Hetvennek néz ki!”

„Ezek az emberek nem olyanok, mint te”, mondta Vahil. „Nem tudják pontosan, mikor születtek. Miért kérdezel mindig számokról és dátumokról? Ugyan mit számít az!?”

Vahil mérges volt. Az ember talán tényleg negyven volt – vagy legalábbis azt hitte. Lurang és Dszihán-zeb tíz évvel voltak fiatalabbak nálam, mégis öregebbnek látszottak.

Az öregember tovább üvöltözöt: „Taraki emberei meg akarták erőszakolni az asszonyomat, és azt akarták, hogy hagyjam abba az imádkozást. 30 hektár földem van – Taraki emberei el akartak venni tőlem 10-et. Azt mondták, a lányomnak kommunista iskolába kell járnia. Mondtam, előbb meg kell ölniük.” Közben rázta az öklét. A suravik repülőkkel jönnek, helikopterekkel, bumm-bumm! Itt, ez” – mutogatott az ujjával minden irányba, „minden elpusztul. Erre elmegyünk Pakisztánba. Aztán jön a mudzsahedin, a suravi meg el. Megint bombázás, megint vissza.”

A szürke szakállas közben vadul döfködött a jegyzetfüzetem felé, mintha azt mondta volna, „írj, írj!” Írtam. Aztán, most először, elmosolyodott. Elővettem a fényképezőgépemet, és felé fordítottam.

„Ne, ne” – kiabálta, és eltakarta az arcát a tenyerével.

„Nem fotózhatod le ezt az embert”, mondta Vahil. „Azt mondja, hogy az ő képét egyedül az Isten láthatja.”

A vándorlás alatt Kaplan útitársainak is maradt ideje képletesen elmagyarázni, mit is jelent az, ha valaki mudzsahed.

Az aludttej mellé most dió és faeper is került. Meg kukorica, amit Dzsiha-zeb lassan forgatott a tűzön. Egészs kezét beletette a lángokba több másodpercre, amíg a kukoricát forgatta, és közben mosolygott rám. Pukhtu-ul ugatott, odahívta Vahilt fordítani.

„Dzsihan-zeb kérdezi, hogy tudod-e, a mudzsahedek miért bátrak, és miért nem érzik a fájdalmat.”

Nem, miért?

“Mert a mudzsahed olyan ember, aki már odaadta magát Istennek. Még lélegzik, de már olyan mint a halott. Nem fél.”

A helikopterek ellen viszont nem volt védekezés – a félelem nem számított. Ebben az időszakban (a forrásban szereplő 1984-es évszám helyett 1985-ben – érkeztek meg az első föld–levegő rakéták a felkelőkhöz. A Reagan-kormányzat egy agilis texasi képviselő, a nőcsábász és kicsapongó életéről éppúgy, mint izzó antikommunizmusáról híres Charlie Wilson lobbi-tevékenységének nyomán először kisebb, majd nagyobb léptékben szállította a helikopterek ellenszerét: először Blowpipe, majd egyre inkább Stinger rakétákat.

Eastham így emlékszik a Stingerek afgán bevetésére:

Volt egy nap, amikor két vagy három helikoptert is lelőttek Khoszt repülőterén, Afganisztánban. Az oroszok nem látták előre, hogy ez fog történni, fogalmuk sem volt a Stingerről. Az eredmény a Khoszt repterének kifutópályáján lángoló két helikoper volt. Kettő, talán három. A CIA ezután nem sokkal elvitte ezeknek a rakétáknak a fogantyúját Charlie Wilsonnak. Charlie mondta nekem, hogy megvan, és hogy ez az, amit intézett. Pesavárban villámgyorsan híre ment, mert az afgánok tudták, hogy valami van, hogy valami új érkezett, ami nagyon is számítani fog, ami nagyon, de nagyon drágává teszi majd a háborút az oroszoknak. Azt hiszem ez volt a fordulópont, talán 1985-ben, nem tudom a napot, de könnyen utána lehet nézni. Ekkor az afgán ellenállás harci morálja nagyon, de nagyon magas lett.

Robert Kaplan így összegezte a Stinger előnyeit:

A Stingerek megváltoztatták a háború arcát. Az alig 30 fontot nyomó hőkövető légvédelmi rakétákat gyorsan lehetett mozgatni, és darabonként csak 75 000 dollárba kerültek. Minden három alkalomból kétszer, amikor elsütötték őket Afganisztánban, egy szovjet repülőt vagy helikoptert el is pusztítottak – melyekből egy darab 4 millió dollárt is megért. Szóval a szovjetek és az afgán kormány pilótáinak nem is volt esélye.

Kaplan, az amerikai újságíró félelem nélküliséget egy éjszakai helikoptertámadás során is megláthatta.

Az éjszaka közepén harci helikopter zúgására ébredtem, ahogy horgászfényt vet a sötét égboltra a vályogfalu felett: hatalmas, űrkorszak-béli bogarak törik szét a csendet. A Reagan-kormányzat által a mudzsahedeknek adományozott több ezer Stinger légvédelmi rakéta arra kényszerítette a szovjeteket, hogy csak sötétedés után, vagy nagyon nagy magasságban repüljenek. Görcsbe szorult a gyomrom. Golam Iszá Khán egy pillanatra felemelte a fejét, körbenézett, aztán legyintő kézmozdulattal visszafeküdt aludni. Számára a helikoptertámadás mindennapos jelenség volt.

Habibullah látta a félelmemet, és nevetett. Először láttam, hogy átsuhan valamiféle mosoly az arcán. Váhilnak elmagyarázta, hogy a harci helikopterek soha nem szállnak alacsonyan Spinghar felett, mert félnek a Stingerektől. „Amúgy nekünk nincs is Stingerünk”, tette hozzá Habibullah. „De mindig beszélünk róla, ha rádiózunk, mert tudjuk, hogy úgyis lehallgatják.”

Úgy tűnt tehát, hogy az afgán felkelők Stingerekkel való ellátása tehát a CIA és a pakisztáni ISI segítségével nagyon is sikeres szovjetellenes akció lett. Az ország, mint történelme során annyiszor bemutatta, tényleg a birodalmak temetője volt. Még maga a híres Zbigniew Brzezinski is ellátogatott egy mudzsahed kiképzőtáborba Pakisztánban.

Gyanús jelek azonban már akkor is mutatkoztak. Többen arról beszéltek, hogy az afgán iszlámizmus kezd új irányt venni, és megjelentek az arrafelé korábban ismeretlen öngyilkos-merényletek is. Néhányan azt is felvetették, hogy mi lesz ezzel a sok fegyverrel. Mások nem mulasztottak el rámutatni, hogy a mudzsahedin szemében Amerika ugyanúgy istentelen, csak máshogy, mint a Szovjetunió. Volt például egy gazdag szaúdi is a nemzetközi támogatók körében, aki adományokat gyűjtött és osztott szét a mudzsahedek körében. Oszama bin Ládennek hívták. 1988-ban megalapította az al-Kaida nevű szervezetet.

Az afganisztáni „segélyezés” félrecsúszásáról, valamint a szovjet nézőpontról későbbi cikkeinkben számolunk be.

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Felhasznált irodalom:

Peter L. Bergen: Holy War, Inc. Inside the Secret World of Osama bin Laden. Simon & Schuster, New York, 2002.

Robert D. Kaplan: Soldiers of God. With Islamic Warriors in Afghanistan and Pakistan. Random House, New York, 2001.

Interview with Alan Eastham. The Association for Diplomatic Studies and Training Foreign Affairs Oral History Project.

Mark Urban: War in Afghanistan. St. Martin’s Press, New York, 1990.

A nyitóképen: afgán felkelők lelőtt szovjet helikopterrel.