A putyinisták a széthullott orosz világ újraegyesítését várják a győzelemtől

Pjotr Akopov egy a 90-es évek elejétől jobboldali, konzervatív elveket valló újságíró, ő jegyezte azt a cikket, amely csak egy rövid ideig volt elérhető a RIA Novosztyi orosz állami médiaportálon, és „az orosz offenzíva és az új világ” címet viselte. Ebben Akopov arról ír, hogy végre felülkerekedtek az 1991-es tragédián (itt a Szovjetunió széthullására utal) és Oroszország visszanyeri a történelmi teljességét, helyreáll a széthullott orosz világ, és egyesülnek az azt alkotó népek, az oroszok, fehéroroszok és kisoroszok (a cári idők óta így nevezik az ukránokat).

Van az írásban egy érdekes kettősség, ami miatt nehéz eldönteni, hogy mikor is akarták publikálni ezt a cikket. Akopov ugyanis egy ponton leírja, hogy Ukrajna visszatért Oroszországhoz, amiből gondolhatnánk arra, hogy a győzelem elhamarkodott kihirdetésével állunk szemben, máshol viszont arról ír, hogy az orosz és az ukrán hadsereg még mindig egymást lövi. Ebből pedig két következtetést lehet levonni: vagy eredetileg nem a győzelem kivívásakor szerették volna élesíteni a cikket, hanem egy olyan időpontban, amikor a háború kedvező befejezésének képe már feltűnt a horizonton, vagy pedig Akopov arra számít, hogy a konvencionális eszközökkel vívott háborút követheti egy elhúzódó gerillaháború is.

Ettől a bizonytalanságtól eltekintve az azért látványosan kitűnik az írásból, hogy az orosz állami hírügynökség munkatársa szerint milyen sors vár Ukrajnára. Pjotr Akopov elmondja, hogy ugyan az ukrán államiságot nem számolják fel, de átszervezik és visszaállítják annak „természetes állapotába”, azaz beépítik az orosz világba. Hogy erre végül milyen határok között kerül sor, az akkor fog eldőlni, amikor véget ér az oroszellenes Ukrajna története.

Akopov szerint új szintre kerülnek Oroszországnak a Nyugattal ápolt kapcsolatai is. Véleménye szerint Európának el kell ismernie Oroszország történelmi határait, és bár méltatlankodik emiatt, de a lelke mélyén el kell ismernie, hogy nem is történhetett volna másként.

Akopov itt egy röpke, ám hevesen vitatható történeti fejtegetést is megenged magának, miszerint Európa mostani egyesülése nem történhetett volna meg a német újraegyesülés nélkül, amit pedig az oroszok jószándéka tett lehetővé. Leírja továbbá, hogy a Nyugat célja Oroszország romba döntése volt, ami nem járt sikerrel, olyannyira nem, hogy most régi dicsőségében áll az öreg kontinens népei előtt. A Nyugat azt hiszi, hogy a vele való kapcsolattartás létfontosságú az oroszoknak, de Akopov szerint ez nincs így. A nyugati nyomásgyakorlás nem fog célt érni Oroszországban, és ennek mindkét oldalon lesznek veszteségei, csakhogy az oroszok erre geopolitikai és morális síkon is felkészültek, míg a Nyugatnak nagy áldozatokat kell majd megfizetnie, és nem is elsősorban a gazdaság frontján.

Az angolszász vezetésű és az oroszokkal konfrontálódó Európa ugyanis elveszíti ezáltal az autonómiáját, és az atlantisták öröme is rövidéletű lesz, ugyanis lehet, hogy most Oroszország ellen sikerült egyesíteni Európát, de ez végül a projekt összeomlásához vezet majd. Azt persze Akopov nem árulta el, hogy miként jutott erre a következtetésre.

Végezetül az új világrendről is beszél Akopov, és elmondja, hogy sem Kína, sem Latin-Amerika, sem Afrika és sem az iszlám világ nem hiszi, hogy a Nyugat lenne ennek az új világnak a vezetője, így azt sem fogadják el tőle, hogy a játékszabályokat diktálja. Így Oroszország nem csak szembeszállt a Nyugattal, hanem azt is megmutatta, hogy a nyugati globális uralom időszakának egyszer és mindenkorra vége.