Van az egészben valami végtelenül felemelő, végtelenül szép és valami végtelenül szomorú.  Ezek mennek
Egy orosz anya a tengerészethez besorozott fiával. Ez a kedvenc sajtófotóm gyerekkorom óta. Ahogyan az anya a gyermekéhez ér, ahogy a gyerek az otthonról hozott befőttet kanalazza… van az egészben valami végtelenül felemelő, végtelenül szép és valami végtelenül szomorú.
Főleg, hogy pont ilyen srácokat ölnek ma Ukrajnában is mindkét oldalon és pont ilyen anyák rettegnek értük az otthonaikban. A hírek mögött hajlamosak vagyunk elfelejteni az arcokat. Ahogy Putyin nagy elődje, Sztálin is mondta: egy ember halála tragédia, de egymillióé csak statisztika.
Azt mesélik, az orosz tinédzserek a tankokban azt se tudták, hogy háborúba mennek. Azt pedig végképp nem értik, miért kell olyan emberekre lőniük, akik a hazájukat védik. Tőlük. Az agresszortól.
Elterjedt egy kép két orosz katonáról, akiknek a járművéből kifogyott az üzemanyag, és egy ukrán rendőrörsre mentek be kérni. Nevettek rajtuk, hogy hogy lehetnek ilyen hülyék, amíg valaki helyre nem tette: így tudták magukat a legegyszerűbben megadni. Dezertálás, nem hülyeség.
És azért a rendőrörsre, mert ott talán remélhették, hogy megvédik őket. A saját tisztjeik büntetésétől és a nép haragjától, azoktól, akik fegyver nélkül is odaállnak a behatoló tankok elé.
Valami azt súgja, egy mai átlag tinédzser-huszonéves nem akar háborúzni. Ő jobb internetre vágyik, és jobb busz- meg vonathálózatra, hogy hamarabb érjen oda a randira. Nem akar idióta, múltszázadi birodalmakat újjáépíteni, és nem mereng a „régen minden jobb volt” délibábja felé.
Legfeljebb a globális felmelegedéssel harcolna a szomszéd ország fiataljai helyett.
Mégis őt küldik a harcmezőre, mégis ő ül ma egy tankban egyszerre célpontként és célpontot keresve. Ő kell, hogy meghúzza a ravaszt az ukrán apákat és fiúkat, sőt, az ukrán lányokat (a harcoló alakulatok 15%-a nő!) megölve vagy megsebesítve.
Engem a képen látható fiú érdekelne nagyon… vajon ő, aki 1988-ban az édesanyja befőttjét kanalazta, mit szól mindehhez? Vajon azt mondta, hogy „én is voltam katona, nekem is rossz volt, a gyerek is túléli, ne siránkozzon” vagy tett valamit azért, hogy jobb legyen?
Vajon – legalább baráti körben – tett azért, hogy ne legyen újabb háború? Tett az elmúlt 30 évben a szabadságért, a demokráciáért, az emberi jogokért, vagy hallgatott és hagyta, hogy ide jusson az országa? Vajon mit érez ma? Vajon egy tankban ül ma az ő gyereke is?
És vajon mi, egyesével, mit mondhatunk majd, ha egy nap ugyanezt a kérdést nekünk is felteszik?
(Fotó: Cotton Coulson / NatGeo – Forrás: https://www.nationalgeographic.com/…/150528-cotton… )
May be an image of 1 person, child, sitting and outdoors