Az elit…Győzike, Pataki és Fásy Ádám vezette a Békemenetet

Ahh! És mivel is vádoltátok? Hát s.ggnyalással.

” Kodály látogatásához kapcsolódva a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége titkársága meghívta Moszkvába a magyar társszervezet képviselőit. Kodály elejétől végéig részt vett a két zenei szövetség három napon át folyó tanácskozásán országaik újabb zenei terméséről; tiszteletbeli professzorrá avatták a moszkvai Konzervatóriumban; születésnapján díszvacsorát adott tiszteletére a szovjet kulturális miniszter és a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége; találkozott a moszkvai magyar nagykövettel, aki fogadást is rendezett a tiszteletére; a Konzervatórium nagytermében szerzői estje volt, s végül december 21-én megtekintette a Háry előadását. Aczélnak írt jelentésében Sárai, pragmatizmusát elvesztve, úgy vélekedett, hogy Kodály felszólalásai, pohárköszöntői, nyilatkozatai „[] fontos részét fogják képezni a magyar zenetörténetnek. Kodály még soha ilyen közel nem került hozzánk, mint a Szovjetunióban elmondott beszédeiben [kiemelés tőlem: P. L]” Állítását Kodály fél tucatnyi kijelentésével illusztrálta A kodályi bonmot-k részint a fennálló magyar rezsimet dicsérték, részint pedig az átfedéseket hangsúlyozták a kodályi zenekulturális program és a szovjet modell között. Sárai ugyanakkor azt is megállapította, hogy a tanácskozások során a „népiség”, a „nemzeti jelleg” értelmezésének megvitatásakor úgymond „feszélyező” volt Kodály jelenléte: „[] Kodály már ott ugratott bennünket, hogy a »szovjetek velem értenek egyet, nem magukkal«.” A Háry Jánost – Kodály hozzájárulásával – meglehetősen tendenciózusan átigazították. A

daljátékot vígoperaként hirdették meg, de moszkvai kiállítása okot adott arra is, hogy a klasszikus nagyoperetthez hasonlítsák. Az orosz szöveg a darab alaphangulatát is megváltoztatta, ahogy azt a moszkvai nagykövetség névtelen referensének informatív, bár hályogkovács módjára írt, belső használatra szánt operakritikájából megtudhatjuk: „Általában az egész előadás vidámságot, derűt sugároz, úgy gondolva, hogy ez kellőképpen kifejezi a magyar népi jelleget, ugyanakkor a magyar sors feletti bánat, amely talán az eredeti daljátéknak legfőbb mondanivalója, nem hangzik elég határozottan és érzékelhetően az előadásból. Ezért érződik bizonyos ellentmondás a zenei rész, amely az ízes humort, a szatírát és a keserűséget is kifejezi, és a prózai rész, de legfőképpen a játékstílus között.” A Háry-bemutatót, illetve annak fogadtatását bő hónap eltelével mindenesetre már egyértelmű kultúrdiplomáciai

nyereségként könyvelte el a magyar művelődésügy: „A dalmű szerintünk is jelentős eseménye volt a moszkvai kulturális életnek, s pozitív hatása lesz a két ország közti kulturális kapcsolatok kiszélesítésében. Nem véletlen, hogy a bemutató után fokozott érdeklődés nyilvánul meg magyar darabok iránt a leningrádi Kirov, a moszkvai Operett és a Sztanyiszlavszkij színházak részéről.” Hasonlóképpen nagyra értékelték Kodály szovjetunióbéli megnyilvánulásait. Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese alaposan tájékozódott, s kiegészítette-leellenőrizte a Sáraitól kapott információkat. Aczél végkövetkeztetése szerint Kodály „végig egyértelműen pozitív volt”. Furceva kulturális miniszter asszony neki arról számolt be, hogy a zeneszerző a magyar helyzetről szólva azt hangsúlyozta: „[] a mai vezetésben mélységesen megbízik, érzi, hogy az ország és a nép jó úton halad, s meggyőződése

szerint az ő zenepedagógiai életműve is biztonságban van. [] Ugyanezeket fejtegette négyszemközti beszélgetéseken is.” Aczél arról is tudott, hogy hazatérve Kodály Illyés Gyula és mások előtt azt hangsúlyozta: „van mit tanulnunk a Szovjetuniótól.” Kodály állítólag többször is azzal tréfálkozott: „[] ha minden kötél szakad, és ha nem tudja itthon kollégáival szemben az igazát kiharcolni, neki van helye a Szovjetunióban is.” A vizit diplomáciai értékét aligha lehetett túlbecsülni.”