Goldman Pál fiatalkori éveiről nem sokat tudunk. Annyit azonban igen, hogy már Magyarországon tanult fényképezni, és a húszas években szabadúszó fotósként működött. Amikor 1940-ben barátai figyelmeztették, hogy Hitler Magyarországot is fenyegeti, Goldman nem tétovázott, és jövőbeli hitvesével, Dinával Erec-Izraelbe érkezett. Az utolsó, Budapestről kelet felé tartó dunai hajóra szálltak fel. A Fekete-tengeren, Szíria és Libanon érintésével érkeztek Haifa partjaira. Több illegális bevándorlóval együtt az atliti fogolytáborba kerültek, ahonnan a brit mandátum engedélyével törvényes alijázóként szabadultak.

Goldman egész családját az európai megsemmisítőtáborokba hurcolták, ő maga a brit hadsereg zsidó alakulatában harcolt. Az Erec-Izraelben kiképzett alakulatot az észak-afrikai frontra küldték, a Tobruk-övezetben, a Rommel tábornagy vezette német haderő elleni csatában Goldman megsebesült. 1943-ban leszerelt, és visszatért a fotográfiához.

A negyvenhárom éves Goldman beilleszkedési nehézségekkel küzdött új hazájában. Sajtóriporterként negyedszázadon keresztül a nála húsz évvel fiatalabb fotósokkal kellett versenyre kelnie. Klugerhez hasonlóan élete végéig nem beszélt héberül, hanem angolul, németül és magyarul. 1947-ben Goldman egy mellékszerepet kapott Herbert Kline rendező My Father’s House című filmjében, egy holokauszttúlélő olét alakított. Goldman fényképészként vett részt a produkcióban, de felkérték a rövid szerepre, ezzel családja emléke előtt tiszteleghetett.

1947. november 29-én, azon az emlékezetes éjszakán, amikor az ENSZ-ben megszavazták, hogy a brit mandátum területén két – egy zsidó és egy arab – állam születik, Goldman feleségét szülési fájdalmakkal a tel-avivi, Balfour utcai Hadasza Kórházba vitte, megcsókolta, és munkába sietett. Éjfélkor elmondta David Ben-Gurionnak, hogy lánya született, és Ben-Gurion az újszülöttnek az állam jelentésű Medina nevet adta: „Medina, természetesen, hiszen együtt születtek.”

Az ötvenes évek elején a Goldman család a tel-avivi Hoveve Cion utca 5.-ben lakott.

A földszintes ház és homokos udvara szűkös volt, a labort a lakásban rendezték be. Abban az időben alkalmi munkákból tartotta el magát és családját, s már akkor meglehetősen elkeseredett volt. […] Panaszolta, hogy Izraelben nem értékelik a munkáját, középszerű fényképészeknek nagyobb figyelmet szentelnek. Próbáltam lelkére beszélni, elmondtam, mennyire értékelem én és a barátaim is a fotóit, ám ez nem nyugtatta meg. […] Goldman nagy fotóművész volt, idejében kellett volna New Yorkba mennie, és nem Izraelben maradnia. Intuitív, zseniális fényképész volt. A legszebb témákhoz intuíciója vezette, és bölcsen megmunkálta a fotókat. Elmondta nekem, mit szeretne elérni egy fényképpel, és amit tervezett, szépen valósította meg. Hirtelen haragú és türelmetlen ember volt, de biztosak lehettünk abban, ha megnyomja a gombot, és exponál, az eredmény jó lesz. Sokszor időztünk együtt a laborban, kitűnő fotókat láthattam. Olyanokat is, melyek nem jelentek meg a sajtóban. (Aharon Dolev: Goldman-kiállítás katalógusa, 2004)

Goldman mindenhova magával vitte a lányát, Medinát, aki hűséges társa volt a munkájában is.

Apámat éjjel is hívták telefonon, mindenfelől. Ha gyilkosságokról hallott, ő értesítette a rendőrséget. Mindenhova elsőként érkezett, semmitől sem félt. Bár fegyvert viselt, sohasem használta. […] Mindig a szívével fotózott. Nappal szaladgált, fényképezett, éjjel a laborban dolgozott, de mindent szívvel végzett. (Medina Goldman: Interjú, 2001)

Jesajahu Nir professzor a Goldman-kiállítás katalógusában megjelent cikkében írja, a fotós Goldman élete a negyvenes években küzdelmekkel telt. A fotográfus munkája nagyrészt a cionista szervezetek, alapítványok, a KKL, a Keren Hajeszod megrendelésétől függött, no meg a külföldi sajtóügynökségektől – az utóbbi jó bevételi forrásnak számított. Nir megkockáztatja azt a feltevést, hogy Goldman azért sodródott a szélre, mert felvételei nem eléggé dokumentálták a cionista eszmét. Az épülő ország helyett inkább Tel-Aviv egy-egy színes egyéniségét vagy kulturális eseményeket kapott lencsevégre.

Goldman mindörökre beírta nevét az új fényképészet történetébe a herzliai tengerparton Ben-Gurionról készített felvételével.

Goldman mindenütt jelen volt, a korszak eseményeit örökítette meg. Az ereci települések biztonságán őrködő gafirokat őrjárat közben 1943-ban; Edis de Philippe opera-énekesnő tel-avivi látogatását 1945-ben; a brit uralom ellen tiltakozó merényletet, a King David Hotel felrobbantását 1946-ban; az Altalena hajó roncsait 1948-ban; a negevi település kezdetét 1946-ban; a pogromokat és a britek működését 1947-ben. Az arabok kiűzését, az olék ideiglenes táborait. Deganja sáncait és az 1948-as függetlenségi háború mozzanatait; Herzl földi maradványainak Izraelbe hozatalát 1949-ben. Ugyanabban az évben Goldman Adenbe ment, hogy a jemeni zsidóság exodusát, Izraelbe települését is megörökíthesse.

1956. július 31-én az izraeli és a szovjet labdarúgó-válogatott baráti mérkőzésén megörökítette Nahum Stelmach történelmi gólját; 1954-ben az első volt, aki a Maaleh Akrabimban történt terrorcselekmény áldozatait dokumentálta; ott volt az izraeli parlament, a Kneszet alapkőletételénél Jeruzsálemben 1958-ban; a negevi vízvezeték fektetésénél 1959-ben; az Eichmann-per tárgyalásán 1961-ben.

A Goldman-kiállítás katalógusa elejére a kiállítás kurátora, Slomo Arad egy 1950-ben Goldmanról készült fotót választott. A képen sötét nadrágot és fehér inget visel. Vékony, magas alkat, vállán Rolleiflex és Kontex fényképezőgép, kezében a Speed Graphic, egy nagy méretű, hátsó kazettás gép. A katalógus végére pedig Goldman Robert Capáról készült felvételét. Goldman izraeli tartózkodása során ismerte meg Capát (1948–1950), ismeretségükből barátság lett.

Goldman fotográfiai stílusa

Goldman felvételei a húszas évek új, európai fényképészetének esztétikai és technikai eszközeit tükrözik. Hatottak rá a harmincas évek európai és amerikai sajtóriporteri irányzatai is. De Goldman fotóművészetében van egy sokkal felszabadultabb, Izrael Állam alapítását követő, az izraeli fotózást jellemző vonás is. Felvételei szakmai rutinnal készültek, azzal a céllal, hogy beszámoljanak a mindennapok életéről.

Epilógus – avagy a magyar szem bezárul

Kluger Zoltán és Goldman Pál fényképei a jisuv megalakulásának drámai pillanatait és Izrael Állam születését dokumentálják. Mindketten, Robert Capával együtt, jelen voltak 1948 májusában az állam alapításánál. Attól kezdve Kluger és Goldman híven örökítette meg az államépítés első korszakát.

Kluger és Goldman hírnökként az erec-izraeli történelem fáklyáját emelte magasba. Kluger az államalapítást követően Goldmannak adta át a stafétabotot. Történetük 1933-ban kezdődött, amikor Kluger Erec-Izraelbe érkezett, Goldman munkásságával folytatódott 1943-ban, és az államalapítás idején, 1948-ban teljesedett ki. Kluger 1958-ban elhagyta Izraelt, Goldman 1967-ben végleg letette a fényképezőgépét. Kameráikkal negyvennégy éven keresztül kísérték-követték Izrael történelmét. Kilencvenezer negatívot hagytak az utókorra, letűnt korok személyiségeinek és eseményeinek emlékezetét. Kluger legtöbb beállított felvétele a kor szellemében és a cionista eszme szolgálatában készült, és nem feltétlenül a mindennapok valóságát tükrözi. Goldman állt a helyére, aki nem dolgozott cionista megrendelő szerveknek, tanúságtétele a kor sajtótudósító szellemében hitelesebb. Mindkét, halála napjáig magyarul (és nem héberül) beszélő fotográfusnak kiemelkedő és tiszteletre méltó helye van az izraeli történelmet dokumentáló fényképészek között. Az izraeli fotográfiatörténetben még mindig feltárásra váró „magyar szem” lencsevégre kapta és bemutatta a nagyvilágnak a 20. század első felének sokszínű és különleges panorámáját.

Megjelent az Útközben című honlapon, köszönjük a cfati Emlékmúzeum hozzájárulását az újraközléshez.

Héberből fordította Deutsch Olivér