A szerkesztő kedvence. Chopin – Fantaisie-Impromptu (Op. 66)

Nagyon szép nő és tehetséges. Nekem nem sikerült megtanulnom zongorázni, bár jártam, mert nekem a zongora kemény, férfias. A lábaimmal sem tudtam a billentyűzetet alul mozgatni, ugyanúgy voltam, mint az úszásnál, vagy a kezeim, vagy a lábaim mozogtak, de külön-külön. Így került hozzám a szlovák 500,-Ft-os gitár, azt sem tanulhattam, csak talán másfél évig, hiába voltam a legjobb tanuló. Kék német kottából tanultam a dalokat, amit már nem lehet kapni, mert a világtörtélmet kezdték elölről játékok berendezésével.
Úgy tudom, a világtörténelem korszakainak apokalipszisének megvan külön-külön a saját zenei stílusa. A republikánusokét nem ismertem, mert az árjákat Szimfónia cigivel ismételték, hidegkék szemű németek kitermelésével a nagypán utcájából, szíve kioltásával a testvéremnek, hogy ne ne szeressen engem, mint ahogyan anyám sem szerethetett, félnem kellett állandóan az apokalipszis tagjainak emelésekor szerepeik, tetteik végrehajtása miatt.
A szlovák Rákóczi tér gitárja végig ment a világon, így került az egyházakba is. A stílus és a divat része a világapokalipszisnek, ahogyan érzékenyítették és áldoztak a farmerek kezdetével az utcanép és ceruzarajzok véggel a világ helyett.

Nekem nem volt időm zenét hallgatni, bolt és közlekedés fóbiám és a nyomor miatt nem jártam operába, múlt héten hallgattam meg életem első majdnem négy órás opera videóját. Nagyon megnyugtató és kellemes, de csak tiszta hangú énekesekkel. A magyarok azért nem kötöttek le soha, mert nem szerettem a hangjukat, ugyanis a karmikus népek hangja nem gyönyörködtető, van valami irritáló benne. Gondolom, ugyanúgy lehetnek, mint ők voltak az én hangommal, amit mindenáron meg akartak és meg is szüntettek, mert így emelkedtek a kommunikációs csapásai az emberek felszámolóinak. Másik dolog, hogy nem ejtik tisztán a szavakat, nem lehet érteni, mit énekelnek.