Miskolcon születtem, úgymond „polgári” családban. Ezek mennek

Miskolcon születtem, úgymond „polgári” családban. A szüleim mindketten orvosok – mai napig is gyakorolják hivatásukat hetven felett – a nagyszüleim között volt tanár, mérnök és gyógyszerész. Gyermekkoromban meghatározó volt a nagy családom, a testvérem, sokan Miskolcon laktak a felmenőim, unokatestvéreim közül, a neveltetésem során fontosak voltak olyan értékek, mint a családi összetartás, a művészetek szeretete és a valamely művészeti ágban való elmélyülés (9 évig tanultam zongorázni), a politizálás – abban az értelemben, hogy a közügyekről mindig és mindenkinek volt véleménye – a folyamatos eszmecsere, diskurálás életünk meghatározó kérdéseiről és arról, hogy mi végre vagyunk a világban.

Ez utóbbi mindig is foglalkoztatott, olyannyira, hogy a gimnáziumi éveimtől eléggé intenzíven kerestem a válaszokat arra a kérdésre, hogy mire is születtem. A Zrínyi Ilona Gimnáziumba jártam fizika-angol tagozatra, ahol igazán meghatározó tanár-egyéniségek vettek körül. Nagy hatással volt rám az említett útkeresésben az irodalom- és angolóra, a művészettörténet és emellett a Zsignár István vezetette kerámia-kör a Zrínyi alagsorában, ahol hétfő délutánonként olyan izgalmas dolgok tudtak történni, mint a hagyományos korongozás alapvető fortélyaival való megismerkedés, a mintázás, mázazás, egyebek. Emellett az osztályunk egyben úgymond kísérleti osztály volt és sokat voltunk együtt hétvégente, barlangásztunk, ha kellett mézet pergettünk, epret kapáltunk. Nagyon intenzív időszaka volt az életemnek és egy nehéz és sokszor önismereti bakkanókkal teli utazás is egyben. Mindig maximalista voltam, ráadásul volt egy jelmondatunk az osztályban, miszerint „nincsen lehetetlen feladat, csak tehetetlen ember” – nagyon komolyan vettem, mint a tanulást magát is, az órákra való készülést is. Hiányzott belőlem a könnyedség, vagyis megvolt mindig is bennem, de igazából az önfeledt, flow pillanatokat a „művészkedés” közben tudtam átélni – mely utóbbi mindig is szerepet játszott az életemben, hol erősebbet, hol kevésbé.

18 évesen nem tudtam eldönteni, hogy mi szeretnék lenni, vonzottak a kreatív dolgok is, volt is a családban több építész, így beadtam a jelentkezésemet a Műegyetemre, de mivel későn döntöttem és nem tudtam rendesen felkészülni a felvételire, nem vettek fel – így utólag belátom, amit igazából akkor is tudtam, hogy nem is vehettek fel és igazából sorszerű is, hogy így történt. Végül pót-jelentkezéssel kerültem az akkor a ME-en frissen induló szociológia szakra, amiről nem sok mindent tudtam és úgy is voltam vele, hogy kipróbálom benne magam és ha nem tetszik, akkor mást fogok keresni. Szerintem nagyon nehéz eldönteni 18 évesen, hogy az ember mi is szeretne lenni, az akkori világban azonban pályát szinte egy életre választott az ember, így még nagyobb volt a nyomás – ez mára megváltozott, mert általában nem egy munkahelyen, akár nem egy területen éljük le az életünket, ma már nagyobb reziliencia szükséges a boldoguláshoz. Visszakanyarodva a pályaválasztáshoz: nagyon megszeretettem a szociológiát, amit azóta is a világ legszebb, legizgalmasabb tudományának tartok – na jó kis túlzással, de a túlzások is nagyon jellemzőek rám! Nekem valónak bizonyult a szemléletével, a logikájával, a kemény és puha változóival, az összefüggések és magyarázatok keresésével, a társadalmi kérdések körüljárásával, a megoldások keresésével.

A társadalmi érzékenység mindig is jellemző volt rám, mindig is úgy véltem, hogy az értelmiségnek nagy felelőssége van abban, hogy mivé formálja a világot és hogyan állítja tudását mások, fontos és jó ügyek szolgálatába. Mindig is nagy volt az igazságérzetem is (amit a fiam is örökölt, úgy látom) – nehezen viseltem világ életemben, a manipulálást, az értelmetlen szenvedést, a mások kihasználásán át való előrejutást. A szociológia mellett Budapesten, levelező képzésben elvégeztem a szociális munka szakot, mely szintén meghatározó volt.

Mostani munkáiban a kettőt ötvözöm: közösséget fejlesztek, csoportokat viszek, családszociológiai workshop-okat vezetek, előadásokat tartok, társadalmi innovációkkal, szociális fejlesztésekkel foglalkozom. Minden tudást, ami életemben szereztem, kaptam, folyamatosan használom és kombinálom. Nagyon hálás vagyok ezért!

A világot sokféleképpen lehet értelmezni, és mint mondtam, engem 14 éves koromtól erőteljesen foglalkoztat a világ értelmezésének kérdése. Most úgy látom, hogy a vallásos értelmezés, a világ művészet általi értelmezése és letapogatása, és a világ tudományos értelmezése egymást kiegészítő, sokszor egyenrangú szempontok. Nálam legalábbis így van. Szépen megfér egymással bennem is mind a három. Megszereztem a PhD fokozatot, majd habilitáltam szociológiából, de emellett mindig is írtam – most nem a tudományos szövegekre gondolok, hanem több éve van egy #lifehack sorozatom a facebook-on – az engem foglalkoztató olyan dolgokról, melyekről úgy vélem, hogy másokat is foglalkoztatnak, mindig is utat kerestem a bennem lévő kreatív energiáknak valahogyan – lakberendeztem, kirakatot rendeztem, batikoltam, most pedig egy éve akrillal és olajjal is festek. Minden egy – azaz minden tevékenység, mint a szövet apró szálai tudnak – ha ügyesek vagyunk nem egymásba gabalyodni – hanem szépen egymásba fonódni. Eddig a jóisten mindig a tenyerén hordozott és ha voltak is nehézségeim, sőt, kríziseim is, valahogyan mindig a felszínen tudtam maradni – hiszem, hogy ez nem csak rajtam múlott, hanem sok mindenen és az ő kegyelmén is.

Ha kérhetem, akkor picit részletesebben mutassa be az ATTI működését. Mit kell róla tudni? Mikor jött létre? Mik a főbb feladatai?

Az ATTI a jelenlegi formában 2017 szeptemberben jött létre, de amióta van BTK, azóta van benne szociológus és politológus képzés – ezek Tanszékek majd különálló Intézetek lettek, melyek 2017-ben ATTI néven egyesültek. 2011-től szociális munkás képzésünk is van és a 2020/21-es tanévtől pedig nemzetközi tanulmányok szakunk is. Jelenleg három intézeti tanszék együttese az ATTI: Politikatudományi, Szociológiai és Szociális Munka Tanszékek.

Az Alkalmazott Társadalomtudományok Intézetének küldetése, hogy a régióban egy olyan szellemi műhely legyen, amely a helyi értékekre építve, a világra nyitottan – a testtel és lélekkel is törődve – párbeszédet kezdeményezzen, fontos társadalmi, közéleti kérdéseket tartson napirenden, közös megoldásokat találjon. Fontos számunkra az alkalmazott társadalomtudományi szemlélet és általában a társadalomtudományi szemlélet, azaz, hogy társadalmi jelenségeket társadalmi jelenségekkel magyarázunk. Világlátásunk a humanisztikus, a megértő és a femonemológiai társadalomelméletekből gyökerezik, azaz az emberi és társas viselkedés értelmező megértésére törekszünk és az embert, függetlenül mindentől, önmagában értéknek tartjuk. Ezt a fajta szemléletet igyekszünk annak a közel 200 diáknak átadni, akik nálunk tanulnak 4 alapszakon és 3 (köztük egy angol nyelvű) mesterszakon, nappali vagy levelező képzésen, Ózdon (ahol van egy kihelyezett tagozatunk), vagy Miskolcon.

Gyakorlatorientált képzéseink vannak, újszerű pedagógiai módszerekkel igyekszünk tanítani (élménypedagógia, projektmódszer, csoportmunka, stb.). Számos kutatásunk, projektünk van, melyekbe ösztöndíjakon át vonjuk be a hallgatókat.

Az ATTI egy élő, folyamatosan mozgásban lévő innovatív tanulószervezet. Igyekszik a változó körülmények ellenére megőrizni alapértékeit, ugyanakkor kellően rugalmasnak lenni ahhoz, hogy a kihívásokra megfelelő módon reagálhasson.

Mondhatjuk, hogy igazán rutinos, naprakész és eléggé jól használja az internet által adta lehetőségeket – gondolok itt arra, hogy szuper podcastekkel, videó interjúkkal és más hasznos internetes anyagokkal látja el a közösségi média felületeit. Hogyan kezdődött ez az egész? Milyen okból kezdet bele ezeknek az internetes tartalmaknak a készítésébe? Mi volt ezzel a célja?

Az egész; mint sok minden, a járvánnyal kezdődött. Hiszem, hogy a járvány, ami egyben egy közösségi, társadalmi krízis is, hozott jót és rosszat is egyben. Az elején eldöntöttem, hogy megpróbálom jóra fordítani – ekkoriban kezdtem el egyéni és közösségi megküzdési stratégiákkal foglalkozni. Online kutatásba kezdtünk az ATTI munkatársaival a járvány lakossági értelmezési sémáiról, a családi és közösségi hatásairól. Ekkor kerültem igazán az online térbe. Ahhoz, hogy a diákokban is tartsuk a hitet ebben az embert próbáló időszakban, sorozatot indítottunk a facebook oldalunkon #életjelek címmel, ahol minden héten több alkalommal tanártársaim segítségével tartottuk egyben a közösséget és a hozzánk szegődőket. Aztán, a sors ajándékaként, valahogyan jött az ötlet, hogy Prof. Dr. Csepeli Györggyel, akivel évtizedek óta együtt dolgoztam az ATTI-ban és más projektekben is, legyen egy sorozatunk #létpontok címmel. A sorozat célja egy jobb, élhetőbb, szebb világ utáni vágyból született: erényekről beszélgettünk, életünk meghatározó elveiről, majd 21. századi, akár a járvány hozta új társadalmi jelenségekről, a mostani etapban pedig az adott hét egyik aktuális hírét kommentáljuk szociológiai és szociálpszichológiai értelmezések által. Egyébként időközben kitanultam a képszerkesztés és posztkészítés alapjait, így én készítem az ATTI facebook hírdetéseim, posztjait, képeit, amit nagyon élvezek. A mai világban, amikor mindenki az online térben is él és folyton kommunikál, az ATTI nem engedheti meg magának, hogy ne látszódjon. Nem elég jónak lenni, látszania is kell a tevékenységeinknek. Ráadásul a társadalmi nyilvánosságnak van egy lényeges funkciója, amivel tudunk élni: ez pedig a tudományos ismeretterjesztés, bizonyos ügyek napirenden tartása és a véleményünk kifejtése általunk fontosnak tartott kérdésekben.

Én „boomer” vagyok, a fiam mindig figyelmeztet is rá, de igyekszem az online térben viszonylag otthonosan mozogni. A bitcoin és a metauniverzumos, avataros világ már biztosan nem fog rám számítani, de igyekszem élni addig az online lehetőségekkel amíg úgy vélem, hogy azok számomra is és az általam képviselt ügyek számára is, előrevivőek.

Mit gondol, napjainkban mennyire „uralja” az internet és a közösségi média az életünket? Sokan úgy gondolják, hogy a média a negyedik hatalmi ág, Ön szerint a közösségi média a média egyik alága vagy, esetleg külön hatalmi ágba tartozna?

A média kétségkívül hatalom. Aki ezt a teret utalja, szinte mindent ural a 21. században. Azt tart napirenden, amit csak szeretne, befolyásolja emberek ezreinek, százezreinek a véleményét, él a „megnevezés hatalmával”, töröl, likvidál, vagy éppen életben tart. A média az egyik legerősebb és leghatékonyabb eszköz, a társadalmi nyilvánosság mindig is nagy potenciál volt. Látjuk a kanapéforradalmárokat, a média által kitermelt szerencsehuszárokat, percemberek, macskajancsikat is. A média szinte mindenre alkalmas. Persze nagy kérdés, hogy minek lesz valódi hatása és nyoma hosszútávon. Rengeteg kutatás születik, született az internet szerepéről az életünkben, a különböző generációk életében. Lehet élni vele és visszaélni. Egészséges egyensúlyt érdemes megtalálni ebben is, mint olyan sok minden másban is.

Mit üzenne az olvasóink és az egyetemistáink számára? Van-e olyan idézet/mottó, ami az Ön életére hatással volt és úgy gondolja, hogy ezt mással is szívesen megosztaná.

Nagyon sok ilyen van, minden életszakaszomban van egy meghatározó. Most egy Erich Fromm idézetet ajánlanék az olvasók és egyetemisták figyelmébe – egyébként Frommtól „A szeretet művészete” című könyvet mindenkinek kötelezővé tenném, aki komolyabb párkapcsolat előtt vagy gyerekvállalás előtt áll.

„A tanárt tanítják a tanítványai, a színészt a közönsége, a pszichoanalitikust gyógyítja a páciense – feltéve, hogy nem tárgyként kezelik egymást, hanem őszinte és termékeny kapcsolatba kerülnek egymással. Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy az adakozó szeretet képessége a jellem fejlettségétől függ. Feltételezi, hogy az illető személy eljutott az elsődlegesen alkotó beállítottsághoz: úrrá lett a függőségen, a nárcisztikus önimádaton, mások kihasználásának és a harácsolásnak a vágyán, megtanult hinni a saját emberi erőiben, és van bátorsága rájuk hagyatkozni céljai elérésében. Amilyen mértékben hiányoznak belőle ezek a tulajdonságok, annyira fél tőle, hogy odaadja magát – azazhogy szeressen.”

A szeretet művészet, a szeretet tanulható, az emberi kapcsolatokban pedig mindig ott rejlik a fejlődés, a tanulás, a másik és a magunk gazdagításának lehetősége, de csak akkor, ha sikerül „jól” szeretnünk. Érdemes elindulni azon az önismereti úton, ami ehhez segít minket hozzá annak érdekében, hogy önmagunk elfogadásán és folyamatos csiszolásán át képessé váljunk arra is, hogy másokat ne eszközként tekintsünk. Az ember társas lény, élete sem lehet pusztán önmagáért való, de nem mindegy a viszonyulás sem: sem önmagunkhoz, sem egymáshoz.