Három borsodi faluban, Bódvalenkén, Fájon és Gadnán egyáltalán nem létezett másik párt, mindenki a fideszes Riz Gáborra és Demeter Zoltánra szavazott.

ne fáradj, belpesti!

„Egy szavazatszámláló tapasztalatai a Körúton túlról…

Hatkor nyitottuk a szavazóhelyiséget. Előtte bemutatkoztunk, komolyan, mintha a Muppet Showba csöppentem volna, olyan figurákkal kell letolnom ezt a napot, te jó ég. És hatkor, komolyan, egy hétbe telt átállítani a szenzitív bioritmusomat, hatkor kezdtünk. Próbáltam beszédbe elegyedni a „kollégáimmal”. Írjuk alá a papírokat, megakad a szemem a településneven, nem bírom röhögés nélkül. Odafordulok a többiekhez,

mutatom a nevét a kis koszfészeknek, nevetek, mondom viccesen eltorzítva, hogy „Kannásborosjenő!”
De semmi, értitek, semmi. Csak a mogorva paraszti tekintetek, humor sehol, ugye az egyrészt baloldali műfaj, másrészt nem véletlenül, mert intelligencia kell(ene) hozzá. Egy pacsuliszagú néni kevésbé tűnik orknak, úgy tűnik, van még néhány saját foga is. Rákacsintok. „Ma megmentjük a demokráciát! Csak felfele” – igyekszem tagolni a szavakat, hogy értse. Visszamosolyog, már azt hiszem, végre tudom, ki van velünk, az emberiséggel, erre azt mondja az a túlkölnizett nyanya, hogy „azt majd meglátjuk, kedveském”.

Bevallom, itt összeomlottam egy kicsit, de azért erőt vettem magamon. A kékszalagom levetethetik velem, de a méltóságom nem, és ha majd jön a nép és látja, hogy fehérek között végre itt egy európai, felnyílik a szeme, és rájön, hogy tizenkét évig csak a moslékot nyelették vele, közmunkával meg építőipari melóval alázták, aszfaltozással, iskolafelújítással meg krumplival kenyerezték le,

de én tudom, hogy amikor a fideszes földesúr épp nincs ott, éppúgy vágynak Európa ölelő karjaiba, mint mi,
normális emberek a városban.

Megjönnek az első szavazók. Te jóságos ég, ezek mik? Hiába várom az összekacsintást. Pedig mindent megpróbálok. Kódoltan próbálom, elvégre Kádár népe vagyunk. „Orbán megbukott, megbukott megbukott” – dúdolom Antsi slágerét, és sokatmondóan nézek az első szavazóra. Fintorogva veszi el a papírt, érted, ez néz le engem, a kolbászszagú gumicsizmás paraszt! Felháborodott tekintetem azonban nem tud belekapaszkodni senkiébe: ezek mind ilyenek. A szavazók, a szavazatszámlálók, mindenki.

De kitartok. Jönnek és mennek az emberek – zsákfalu, innen inkább csak mennek – előveszek tüntetően egy Hangmagyart, a legújabb szám címlapja különösen merész, a kicsit megosztó Sátán szerepel rajta, de amit mond, abban nincsen hiba: köszöni, hogy még vele is összefogtak az Orbán ellen, egyúttal elvállalja a vallásügyi hivatal vezetését az új kormányban. Ha ti így, akkor én is provokálok! – döntöm el. De semmi, egyszerűen semmi reakció. Időbe telik, amíg rájövök: Jézusom, ezek olvasni se tudnak! Csak megjegyezték a Fidesz logóját, és arra húzzák az ikszet!

Ami a legfelháborítóbb, hogy egy csomó öreg is jön szavazni! Nekik már nem mindegy?
De vannak fiatalok is, van, amelyik annyira szarik a bolygóra, hogy gyereket is vállalt, van olyan, aki többet is! Hiába, az Orbán megvette őket a babaváróval meg a csokkal meg a többi szarral.

Állok és nézem, ahogy felvonul előttem Orbán Magyarországa. Sneaker helyett gumicsizmák, információ helyett propaganda, objektív RTL Klub helyett köztévé. Ide nem jut el a fény. Sötétség van, mélységes sötétség.

És valahol itt rontottuk el mi is, ezzel szembe kell néznünk. Erre ott döbbentem rá, a légypiszkos falak, a kiszuperált asztalok és a tehénszar közepette, amit persze fel se szednek kis kedvenceik után ezek.

Aztán jött a sokk este: nem, hogy nem tudtuk elzavarni a miniputyint oda, ahová való, kikaptunk kétharmaddal!!! Összeomlottam, üvöltöttem,

és majdnem felálltam, és azon nyomban kivándoroltam. Aztán inkább csak profilképet cseréltem.
Most arra, hogy hogyan csaltak szakmányban, nem térnék ki, tudjátok ti is jól. A nagyobb baj az, hogy az emberek (mármint a vidékiek, mert ők is azok, csak fejletlenebbek) nem értettek minket. És ebben mi is hibásak vagyunk. Nem mondtuk el eléggé az ostoba vidéki parasztoknak, hogy ostobák, és hallgassanak ránk, mert mi okosak vagyunk. Itt nincsenek LMBTQ-jogok, felfoghatatlan, de ez nem téma, hanem olyasmikről beszélgetnek, mint hogy melyik gyárban jobb a munka, vagy hogy mi lesz a vetéssel. Hiába kérdeztem, volt köztük olyan fogalmatlan, aki még a gendereket sem bírta volna felsorolni. Bár nem tudom, ti hogyan vagytok vele, én egy percet sem tudok dolgozni így, ebben a tudatban, hogy közben Orbán uralkodik. Nem is szoktam.

De uralkodó minden mozdulat, az egész miliő. Mégis hol lenne remény ott, ahol egy árva Starbucks sincs, a mandulatejről azt hiszik, hogy folyékony szappan, és még sorolhatnám. Homo Orbanicus.

Rasszisták, cigányok, rasszista cigányok, cigány rasszisták, de mindenekelőtt: bugrisok, szerencsétlenek.
Le kell ereszkednünk a szintjükre. Ki kell nyomtatni nekik az internetet, ha kell, akárhányszor személyesen odavinni nekik. Hiába vázolod fel nekik lelkesen, hogy ha megemelik a családi pótlékot, azzal jól járnak, ha a bunkónak az is elég, hogy tízszer annyit keres a gyárban.

Hiába beszélsz arról, hogy nincs szabad sajtó, és viszed le neki a nyolc független lapot, vagy mész a legolvasottabb portálokra, őt ez nem érdekli. Hiába magyarázod el neki, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét kiiktatta Orbán, ha csak a traktorféket ismeri.

Nézd, ez itt az Orbán bácsi, Orbán bácsi rossz bácsi! Így kell.
Aki máshogy látja, illúziókat kerget. Kerüljük az összetett mondatokat. Egyszerű üzenetek kellenek. Orbán ÖL. Igen, ezek jöttek volna be. Mert ez az igazság. Ne magunkból induljunk ki, akik összefutunk az Aurórában, ismerjük egymást a Fair Trade és bioboltokból. Ismerjük meg a vidéket a maga rémségében, lemaradottságában, feudális viszonyaiban. Értsük meg, mitől érnek sokkal kevesebbet nálunk, és tegyünk érte, hogy ők is rádöbbenjenek. Akkor felnyílik a szemük, és végre olyanok akarjanak lenni, mint mi. Csak így lehet.

Addig, meg, ha Európába megyek, inkább románnak mondom magam, az nem ilyen ciki. De lehet, végleg kint maradok, a bőrönd úgyis be van pakolva. Tizenkét éve már.”

HÁT EZÉRT BUKTATOK