Miskolc. VÉGIG EGYENES DERÉKKAL: IN MEMORIAM PAPP LAJOS

2020 novemberében, életének 85. évében csendesen elhunyt Papp Lajos költő, újságíró, nyugalmazott főszerkesztő – közölte másfél évvel ezelőtt a gyászoló család. A gyászszertartásra 2022 március 10-én, Szegeden került sor. A költészet napja alkalmából Borkuti László emlékszik meg Papp Lajosról, aki száz szállal kötődött Miskolchoz.

Szegeden március 10-én helyeztük örök nyugalomra Papp Lajost, a költőt, az újságírót, a valamikori Napjaink irodalmi és kulturális folyóirat néhai főszerkesztőjét, kinek költői pályája Szegedről indult és Miskolcon teljesedett be.

Papp Lajos 1936. április 21-én született Hódmezővásárhelyen, középiskolába Orosházán és Szolnokon járt, 1958-ban a szegedi egyetemen szerzett magyar-történelem szakos oklevelet. Számára a szegedi egyetem alma universitas volt, mely költővé, íróvá, szerkesztővé, újságíróvá nevelte.

Első verse 1955-ben jelent meg a Szolnok Megyei Néplapban. 1958-tól rendszeresen publikált a szegedi lapokban, majd a Kortársban, az Élet és Irodalomban és később szinte valamennyi nívós irodalmi orgánumban.
1963-ig a Délmagyarország, 1969-ig a Szegedi Egyetem című újság szerkesztőségében újságíróként dolgozott, 1969 és 1975 között a Miskolcon megjelenő Észak-Magyarország olvasószerkesztője volt, 1975 tavaszától a a miskolci Napjaink irodalmi és kulturális folyóirat főszerkesztője 1989-ig, a lap megszűnéséig.

Papp Lajost a szegedi írócsoport indította útra. Tehetsége és elért eredményei szerint lett költő. Szegedi verskötetei: Kikiáltó (1960), Friss szélben (1961), Áramlások (1964), Sugárút 55 (1968). Első miskolci verseskötete A domb mögött 1976-ban került az olvasókhoz, melyet követett az Aranyeső 1987-ben. További három kötetét a Bíbor Kiadó jelentette meg Miskolcon, ez volt a barátságunknak és holtáig nekem szóló személyes bizalom alapja.

Az utolsó, 2011-ben kiadott verseskötetében, a Halálmenet címűben erről nekünk, miskolciaknak így vall:
„Itt maradtam. Miskolc tehát húsz évig a munkát, az aktív létet jelentette, azóta pedig a nyugdíjas létezést. Szeretem a város környékét, a Bükköt, az erdei barangolásokat. Gyalogolok, nézelődöm, s gombát szedek, ha találok. S onnan fentről, a Csanyik-gerincről lenézve látom, milyen szép maga a város is… Szegedre úgy gondolok, ahogy egy idősödő férfi gondol a szép fiatalságra, örömök „régvolt kertjére”… Beteljesülhetetlen vágyakozással.”

A nap vége, A régvolt kert és a Halálmenet köteteinek szerkesztése közben fedeztem fel Papp Lajos milyen tudatosan komponálta versköteteit. Gondolatait, igazságait tömör versbeszédben, igényesen formálta meg, világosan kirajzolódott írásaiból, hogy számára mi és miért fontos. Stílusa tudatosan kimunkált volt. Líráját jellegzetes beszédmód, sajátos hang, egyéni látásmód jellemezte. Számára az írás szellemi-lelki örömforrás volt, egyben titkolt önigazolás is, ahogy Ady írta: „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak, hogy látva lássanak.”

Papp Lajos magánélete példásan indult, szépen ötvöződött írói/költői világával. Felesége, Helga mederbe tartotta életét, megteremtette az otthont, az alkotás, a szellemi munka számára az eszményi hátteret.
Szép családdal, egy fiúval, Gáborral és egy lánnyal, Veronikával éltek szeretetteljes életet. A vidám természetű, gyakorlatias és gondos feleség, tehetséges gyerekek, az unokák életörömmel telítették életét és költészetét is, nem sejtve előre a későbbi megpróbáltatást, a személyes tragédiát, fájdalmat.

A radikális történelmi-társadalmi változás ellenére is határozott, a külvilág felé is sugárzott értékrenddel vette magát körül, végig egyenes derékkal élte a mellőzött költők életét, hisz 1990-től miskolci lapokban nem jelentek meg írásai. Dacosan alkotott véleményt az emberi színeváltozásokról, akik „bölcs számítgatással” igyekeztek retusálni származásukat, elismerésekért átformálni arculatukat, elvágni az útra bocsátó közösséghez kötődő hajszálereket – a díjakért cserében.

A nap vége kötetbe gyűjtött verseit akkor adta ki, amikor Veronika, a költő szépreményű lánya halálos küzdelmét vívta az életért. A könyvet még a kezébe vehette, édesapja egy példányt a koporsóba helyezett, hogy lányát, a neki szentelt könyv a nagy útra is elkísérje.

A régvolt kert válogatott gyűjteményben már Veronika és Helga, a feleség emlékét, az együtt megélt negyven esztendőt dokumentálja. A könyv első lapjain az ajánlás ezt a tényigazságot rögzíti: „Eltávozott szeretteim, feleségem, Helga s Veronika lányom emlékét őrizze ez a könyv.”

A Halálmenet című könyvében megjelent A Kék alkonyat költői számadás, Juhász Gyula bensőséges „gordonka” hangját idéző lírai összegezés, szembesülés, költői remeklés:

„Oly közel van az ég! sűrűbb itt a lomb.
Ének szállong az áprilisi szélben.
Ímhol a kert. Az elmúlás kék világa.
Mind itt vannak ők, akik már nincsenek.
Belőlük sarjad a halottak virága:
könnyekkel táplált, élő emlékezet.”

Papp Lajosra alábbi szonettkoszorújával emlékezünk:
A RÉGVOLT KERT
1.
Hosszabb a nap. És mégis egyre-másra
múlnak az évek. Kopnak szavaink.
Hallgatva nézünk esténként egymásra
a zajos csöndben. S néha meglegyint
valami hűvös, belső rezzenés.
A sok ismert nesz közt egy ismeretlen.
Később lefekszünk. Aludni nehéz.
A mennyezetet nézzük mind a ketten.
S vetítővászon lesz a mennyezet.
Pereg a film, míg szemünk belefárad.
Akkor kezemhez hozzáér kezed.
Emlékszel? Súgod. S immár vétkezem;
mondom, hogy igen. Szemedben elárad
az álom kékje… Erre ébredek.
2.
S látom: mint mikor kulcs nyit régi ajtót,
és kitárul a nappal kulcsra zárt
négyszög: – titkon ezerszer óhajtott
másik lét van ott, s másféle világ.
Látom, amint az éj nappalra vált;
a Hold a nap, a kettős ragyogásban.
Felízzik minden elhamvadt parázs,
és minden szín és illat makulátlan.
Az igazság, mint késéles sugár,
szikrázva hatol át egy tiszta légen.
És minden rejtélyt fölfejt, megtalál.
Kettőnk, a Férfi s Nő alkotta pár
egy árnyékú a ránk vetülő fényben.
S körül az Éden… Arany láthatár.
3.
A visszaforduló idő sodrában érzem:
hogy mag-ígéret a beért vetés.
Hogy forrást nyit az enyészet gödrében,
hogy minden halál újjászületés.
Ott magzatmoccanás nappal nehéz
készülődésünk egy utolsó útra.
Mint elfelejtett, kopár jegenyék,
bólogatunk a tudott régi-újra.
Ikonfény. Isten összeforrt két ujja
előhívja a nagy átváltozást;
mikor a jövő átfordul a múltba,
S maga a múlt a megnyilatkozás.
A porrá lett por, a csikorgó murva
élő test újra!… Mit hihetne mást?
4.
Mit remélhetne hitéből kivetett
nappalában az Ember, aki vár?
Hallgatok. Tudom, egy vagyok veled.
Kínom a kínod. S minden, ami fáj,
ott kering közös lelki-vérkörünkben.
Tudom, mint őrzöd minden titkomat.
Egyek voltunk előző életünkben,
és oda visz majd a végső vonat.
Ébren vagyok. Az éber-álom ringat.
Vigyázlak, miként alvó gyermeket;
dúdolom halkan közös álmainkat,
játékainkat, régvolt kerteket.
Gyermekeinket és unokáinkat.
Emlékszel?… Most én mesélek Neked.