A magyar sportvilág már összefogott az ukránok megsegítéséért: jótékonysági meccset játszott a magyar hokiválogatott Ukrajnával. A vendég sportolója az Azonnalinak mesélt arról, milyen úgy edzeni, hogy közben a szerettei Harkivban vannak.

Egy magyar–ukrán hokimeccsnek normális esetben nyilván nem lenne különösebb jelentősége: a magyar jégkorong közege közel sem kapható annyira bármilyen szélsőségre, mint a focié, a világbajnokságok is inkább családias hangulatú dzsemborik szoktak lenni, ahol ráadásul kivételesen mindenki szeret minket. Csakhogy közben Vlagyimir Putyin úgy döntött, pártízezer halott és ki tudja, hány örökre tönkretett élet igazán nem nagy ár a birodalmi nosztalgiájáért cserébe, úgyhogy megtámadta Ukrajnát.

Nyilván nem ez a cikk lesz az, ahol felsorolom, mennyi mindent változtat meg egy háború, de a sportélet értelemszerűen köztük van: Ukrajna jéghokisai például gyakorlatilag emigrációban készülnek Miskolcon hetek óta, ennek keretei közt csütörtökön rendezték meg a magyar válogatott elleni meccset a DVTK Jegesmedvék arénájában, április 22-én pedig Budapesten ismétlik meg az összecsapást.

A csapat jelentős részének a védelmi minisztérium különengedélyének megszerzése Ukrajna elhagyásához (18 év feletti férfiakról van szó ugyebár) csak a kisebb nehézség volt:

többeket a szó legszigorúbb értelmében ki kellett menekíteni például az oroszok által már elfoglalt Herszonból is.

A hokisoknak a világbajnokság után májusban kötelező visszatérniük Ukrajnába, de nálunk is azzal a tudattal kell készülniük, hogy a családjuk és szeretteik otthon vannak olyan helyeken, amikről naponta járják körbe letaglózó képek a sajtót.

Magyarország egyébként összesen 117 ukrajnai hokisnak biztosít felkészülési lehetőséget, a miskolciak fiatal gyerekeknek is szállást és ellátást biztosítanak, ők általában az anyjukkal együtt érkeztek. Azt még a dolgozók sem tudják igazán, honnan: egyszerűen a határnál vették fel őket, azóta pedig legalább annyiban megmaradhat a régi életük, hogy használhatják a borsodi jégpályát.

„A szüleim még most is Harkivban vannak, én pedig annak a Donbasz Donyecknek vagyok a játékosa, aminek mostani otthonában rakétával lőtték a vasútállomást nagyjából egy hete, rengetegen vesztették ott életüket” – mondta az Azonnalinak Feliksz Morozov, az ukránok támadója, aki tulajdonképpen az elsők közt érezhette saját bőrén az orosz agressziót.

„Hajnali 5 óra volt, amikor hallottuk az első robbanásokat. Azonnal összepakoltam és hazautaztam Harkivba, hogy a családommal lehessek”

– mondta a 22 éves sportoló, akinek harcolni is csak azért nem kellett megindulnia, mert csak a tartalékosok közt van, nagyjából a legvégén a sorban a potenciálisan behívható emberek közt. „Szörnyű emlék anyám és a barátnőm sírása, ahogy meghallották a robbanásokat. Napokat töltöttünk a pincében úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz velünk” – tette hozzá.

„Nehéz így a sportra koncentrálni, hiszen fejben otthon vagyok és a családomra gondolok. Sokáig maradok ébren, és követem a híreket.https://azonnali.hu/cikk/20220416_pincebol-a-jegcsarnokba-miskolcon-keszulnek-a-vilagbajnoksagra-a-haborubol-kimenekitett-ukran-hokisok