„Minden oroszt külön-külön és együtt is gyűlölök”

Jönnek-jönnek-jönnek, folyamatosan. Hol tömegesen, hol csordogálva. Jellemzően nők, gyerekek, idősebbek. Néha több gurulós bőröndnyi poggyásszal érkezik egy-egy család, néha csak egy pici hátizsákkal vagy egy sebtében összedobált holmikat tartalmazó, vacak sportszatyorral. Beszédes csomagok: ha valaki, akkor ezt mi, önkéntes sofőrök igen csak közelről látjuk. Egyesek a házikedvencükkel érkeznek, külön hordozóban vagy anélkül. Két hónapos babával, vele egy halom pelenkával, három tizenéves gyerekkel, egy kislánnyal, két nagyfiúval, egy beteg öreggel. Összefoglalóan ukrajnai menekültnek hívjuk őket, hiszen valójában azok. Mert azt az országot, Ukrajnát most muszáj elhagyni.

Ennyi a közös bennük.

De persze mindegyiküknek más a háttere, a hátrahagyott családtagok helyzete, a saját hátrahagyott élete: más-más egzisztenciából jönnek, más a habitusuk, az idegállapotuk, a képzettségük, a majdani célországuk. Konkrét, jól megalapozott túlélési tervük csak viszonylag keveseknek van közülük. Legtöbbjüknek fogalma sincs, holnap hol fog aludni, hol melegítheti a kisbabájának a tejet és ki fogadja majd be.

Azért nem teljesen tájékozatlanok: sok-sok Facebook-csoport alakult a menekültek körében. Az üzenetekben jönnek-mennek a hírek, idegenektől, családtagoktól, égnek a mobilok, változnak a tervek és az információk a különböző befogadó országokban várható helyzetről. Vagy úgy lesz, mire a friss menekült megérkezik a célállomásra, vagy már nem.

Riadtan, traumatizáltan, olykor kicsit mégis bizakodva toporognak az állomásokon, az átmeneti menekültszállók ügyintéző pultjainál, ki-be pakolnak a magamfajta önkéntes fuvarozók kocsijába. Az utazásuknak, már amennyiben éppen a magyar határon lépnek át, Budapest többnyire csak az első állomása. De a front változásával és a háborús hetek múlásával együtt még ez is változni látszik. Szilánkra szakadt életek egy abszurd létben, és ugyancsak töredezett, drámai, olykor bizarr, személyes történetek.