Miskolc. Minden figyelmeztetés, óvás ellenére, hogy ebben a városban tönkre fognak tenni…Küldjél egy novellát

Kohut Katalin: Vacsora körítéssel

„Add meg a testnek is, ami jár, s a léleknek is, ami neki jár. Másképpen nem

megy.”
Szent Benedek

1988-ban a születésnapomon költöztem a megyeszékhelyre minden
figyelmeztetés, óvás ellenére, hogy ebben a városban tönkre fognak tenni,
költözzek el Borsodtól jó messzire. Nem értettem, hogyan is lehetne ártani nekem
a tudtomon kívül, a pletyka, rágalom pedig soha nem jutott el füleimhez, sőt az
irigy nők suttogásairól sem tudtam. Mindig mondogattam, míg van két kezem és
dolgozni bírok, addig nekünk, hármunknak mindenünk meglesz.
A Győri kapuban béreltem egy három szobás lakást a hatodik emeleten. A lányok
boldogok voltak, mindenkinek volt saját kuckója, birodalma.
Anjukom teljesítette a fia helyetti kötelességét, nyaranta két hétre odamentek a
gyerekek nyaralni. Egyedül voltam a szürke, kegyetlen városban. Esténként
munka után gyalogoltam, jólesett a séta. Meg nehezen viseltem a fürkésző
tekinteteket, ahogyan bámultak rám a villamosokon, buszokon. Pár évvel később
mondták, hogy azt nézték, hogy szép voltam. Nem fogtam fel, nekem ilyet senki sem mondott, a
külsőm látványa természetes volt számomra. A szív tisztaságát tükrözte, a törékeny kislányhanggal
együtt. Meg is adtam magamnak, amire szükségem volt. Lelki táplálékaim mindig a könyvek
voltak, meg a romantikus, zenés filmek, mellette érdekelt a csillagászat,
matematika, fizika, de csak a fénysebességtől, amit már annak idején nem
tanítottak. A realista irodalom közel állt hozzám és Petőfi Sándor hazafias,
szerelmes, vagyis igazi forradalmár jelleme. Megértettem őt, azonosulni tudtam
az igazságért és a szerelem csodájáért folytatott harcával. A versek különösebben
nem foglalkoztattak, minden műben felfedezni véltem valamit, ami magyarázatra
szorult volna, s amihez ismeretlen adatok szükségesek. Pedig a hatalmas világ
könyvtár városában éltem már. Megadtam a lelkemnek, amire szüksége volt, soha
nem feküdtem le haraggal, ha tehettem, örömet szereztem magamnak valamilyen
finomsággal, dallal, vagy szép ruhával.
A magányos ember ugyanannyira igényli a szépséget, s mindent, amit a Föld
számára nyújtani tud, mint aki házasságban él. Az ember ösztönösen békében él a
természettel, a harmóniával, tudja, hogy élete és születése ünnepnapként íródott
a lángbetűs égbe. Ezt a szövetséget csak a sötétség képviselői bonthatják meg.

Egy szombat délután váratlanul beállított anyám és a mostohaapámtól
született húgom, Éva. Megörültem nekik. Meghívtam őket a
Halászcsárdába vacsorázni. Éppen huszonkét óra volt, amikor
odaérkeztünk. Már senki sem tartózkodott a vendéglő helyiségeiben.
Érdeklődtem a pincérruhába öltözött férfitől, záróra van-e, mert
vacsorázni szeretnénk. Azt felelte, nyugodtan foglaljunk helyet.
Gyanússá váltak az asztalra helyezett székek, de a vacsora várható
ínyenc érzetei elterelték a gondolataimat. Rendeltünk rántott szeletet,
flekkent pirított burgonyával, uborkasalátával, előtte hozattam két-két
cent Vilmoskörte pálinkát. Az italok közül egyedül ezt fogyasztottam
el módjával, mert ennek enyhe volt az illata.
A pincér állandóan körülöttünk settenkedett, én szokásomhoz híven
nem figyeltem, kiszolgáló személyzetnek könyveltem el. Megkaptuk a
vacsorát. Hatalmas zöld levelek, zöldségek díszítették a tányérokat.
Meglepődtünk a látványon, de meg is örültünk, hogy Dórinak, a
papagájnak lesz mit elvinnünk, ő is részesül az ünnepi vacsorából.
Becsomagoltuk a rengeteg zöldséget, amivel kitüntettek minket és
hozzáláttunk a vacsorának. Közben a pincér valamilyen indokkal
többször odajött, s kérdezett valamit. Anyám súgta nekem: – Katikám,
ez folyton az ujjaidat nézi, felvehettél volna egy gyűrűt. Ismét nem
foglalkoztam észrevételével. A gitáros vékony ujjaimmal finoman és
előkelően falatoztam, ahogyan tettem mindig. Ennek is története volt.
Kislányként a tükör előtt ettem és megállapítottam, hogy nem szép
látvány, amikor az ember eszik, két oldalt kidudorodik az arca, ezért
megtanultam csipegetve falatozni, ezzel is örömet okozva magamnak.
Már eltelt egy óra, mikor intettem, hogy fizetni szeretnénk,
megköszönve a kiszolgálást kiléptünk az ajtón és a villamoshoz
sétáltunk. Kevesen jártak már az utcákon, de még nem ivódott belém a
félelem, megszoktam, hogy éjszaka is bátran kimegyek, ha éppen
sétálni van kedvem.
A Győri kapunál leszálltunk és akkor megszólított a pincér már civilbe
öltözve, akiről kiderült, hogy maga volt a Halászcsárda tulajdonosa.
Követett minket. Oldalra akart hívni, hogy beszéljen velem. Közölte,
hogy nagyon tetszek neki és menjek vele kikapcsolódni. Váratlanul
ért, nem tudtam helyesen megválaszolni, mert hasonló atrocitások
értek, mióta elváltam, de nekem a kikapcsolódás egészen mást jelent,

mint amire egyes férfiak gondolnak. Valamilyen taszítást éreztem,
amikor hevességét megpillantottam. Udvariasan elhárítottam, majd
siettünk haza a Győri kapu albérletbe. Kínomban együtt hahotáztam
anyámékkal a gondolatán annak, hogy sikerült prédának látszanom
csupán azzal, hogy nem volt mellettem férfi. Hódolatát a zöldség
köretes díszítésekkel nem lehetett kitörölni az emlékezetből.

2015. február 23.