Mi még bőven a szocializmusban születtünk… Ezek mennek
A bepalizott nemzedék
Mi még bőven a szocializmusban születtünk. Akkor jártunk az iskolába és azt tanultuk: „A párttal, a néppel egy az utunk”. Mi még voltunk sorkatonák és esküt tettünk. Hogy megvédjük a Magyar Népköztársaságot. Leginkább magunktól…
Aztán mentünk, tanulni, dolgozni. És felbruttósították a bérünket, hogy ezután majd fizethessünk adót. De semmi gond, senkit sem fog hátrány érni. És az ingyenes egészségügyi ellátás, oktatás, meg persze a nyugdíj is: biztos, mint az atom.
És módszert váltottunk. És privatizáltunk. Az muris volt, hogy aki még a múlt héten elkötelezett KISZ vezető volt, most hirtelen vagyonos nagyvállalkozó lett. Az is remek volt, hogy hirtelen a szabad versenyes kapitalizmus prófétája lett, aki egy hete még a Coca Cola mámorban fetrengő imperialistákat szidta. Röhögtünk rajtuk és örültünk, hogy itt a szabadság.
„Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet…!”
És eljött. És szült. Na, nem olyat, amilyet ígértek. Nem olyat, amilyet reméltünk. Nem jött el a tejjel-mézzel folyó Kánaán, ahol mindenki elérhet mindent, csak keményen meg kell dolgozni érte. Dolgoztunk olyan keményen, ahogy csak tudtunk, de kiderült, hogy túl puhák vagyunk. Esetleg még ez se. Csak annyi, hogy nincs szükség a munkánkra.
De lehetett segélyre menni. Vagy vállalkozni. Kényszerből. De akkor is jól hangzott, ha egy bemutatkozás során valaki azt mondta: Egyéni vállalkozó vagyok! Aztán kiderült, hogy fene nagy vállalkozás csak annyi, hogy a cég, ahol dolgozik, nem akar utána mindenféle járulékokat fizetni, ezért csak ilyen trükkel alkalmazzák. Hogy ő maga vállalkozik, ugyanarra a munkára, melyet addig bérért végzett. Fizesse a maga dolgait a jobbágy, ha tudja.
Egyre inkább szakadoztunk. Először csak meg. Aztán… Szét. Egyesek felemelkedtek. Nagyon. Másoknak sikerült foggal-körömmel megkapaszkodniuk. Tartani a szintet. Mások megindultak lefelé. Annyira lefelé, hogy nem is tudtunk róla, hogy van annyira lent. Az aluljáróban aludni, pár széthajtogatott dobozon, mások kidobott rongyaival takarózva. Már, ha nem zargat a rendőr. Mert eleinte az is megesett. Aztán a zsaruk is megszokták, hogy ott héderel a csavargó. Még iszik is, pedig nem lenne szabad közterületen. De mit lehet vele csinálni?
És egyre több mindenért kellett fizetni – a piac törvényei szerint – egyre többet. Gyakran olyan dolgokért is, amit magunk építettünk, bagóért meg az ígéretért, hogy ezért majd sose kell fizetned. És nem kell aggódnod, ha rendesen fizeted a járulékokat, majd számíthatsz arra, hogy rendes nyugdíjad lesz és a kórházakban is kikezelnek az egyre szaporodó nyavalyáidból.
Mindegy, ki volt kormányon, egy se mondott mást. Mindenki törődött a választókkal. Amíg leadták a szavazatukat. Aztán valahogy egyre kevésbé volt érdekes a polgár. És egyre kevésbé volt polgár. Inkább… Már csak…
És örültünk a közmunkának. Mert legalább van. Ugyan embertelenül kevés a bér, de a semminél több. Nem fogunk éhen halni, megfagyni az utcán.
Mert ilyesmi is megtörtént. Amiről kölyökkorunkban csak „A megfagyott gyermek” című halhatatlanban olvastunk. Amiről azt hittük, hogy a valóságban ilyen nincs is. Mert olyan sincs, hogy egy öregnek, aki végigdolgozta az életét, nincs mit ennie. Olyan sose lesz, hogy valakinek azért ne jusson ellátás idősen, betegen, mert nem tud érte fizetni. Az nem fordulhat elő, hogy egy gyerek azért legyen rosszul az iskolában, mert éhes.
És közben dübörgött a rock and roll. „Élj gyorsan! Szeress nagyon! És halj meg fiatalon!” Na, itt toltuk el, barátaim az Úrban. Nem haltunk meg elég fiatalon. Volt képünk középkorúvá válni. Némelyek pedig annyira alább adták, hogy meg is öregedtek! Ez egy vicc! Mit képzelnek?! Mi szükség arra, aki már nem hajt hasznot? Hiszen megmondták: „Mindenki annyit ér, amennyit használ!” Vagy, esetleg: amennyije van.
Ja, hogy neked sincs semmid?
Bizony mondom néked: ráfaragtál.